BagodTimes

Az ebéd számomra mindig egy kis futóversennyel kombinált étkezési ceremónia. Fél órám van arra, hogy elszaladjak a közeli iskola ebédlőjébe, bekapjam az ebédet, hazafussak lecsekkolni, nem jött-e valami fontos a postaládába, bekapni az ebéd utáni gyógyszereket, elintézni, ha akad otthon valami sürgős teendő, majd vissza gyorsan a céghez. Közben esetleg még egy kis postalátogatás, ha nem jutottunk el délelőtt oda, és természetesen folyamatos mobilozás.

Az iskola konyháján teljesen jól főznek, bőséges a kaja, és ami a legfontosabb, nagyon gyorsan be lehet lapátolni. A gyerekeken kívül a tanárok, az önkormányzat dolgozói, és hozzám hasonlóan néhány cég dolgozói is odajárnak ebédelni. Néha ebéd közben meg szoktuk persze tárgyalni az aktuális eseményeket is, aztán mindenki rohan a dolgára.

Ma a mákostésztám betermelése közben Irénke ült le az asztalomhoz. Itt tanít az iskolában, gyakran látom őt a gyerekek között. A volt általános iskolai és gimnáziumi osztálytársamnak a felesége. Bár naponta látjuk egymást, köszönünk egymásnak, ritkán fordul elő, hogy egy asztalnál étkezünk. Beszélgetésbe elegyedtünk, és persze rákérdeztem, hogy mi hogy van a Géza barátom? Erre Irénke elsírta magát, és elmesélte hogy a férje meghalt pár hónapja. Azt hittem, rosszul hallok. Pár szóval elmondta a gyors lefutású betegség történetét. Aki nem élt át hasonló dolgokat, persze fel se tudja fogni, hogy min mentek keresztül. Sajnos nekem túl bőséges tapasztalatom van arról, hogy mit is jelent egy ilyen eset. Ráadásul két hétre rá Géza öccse is meghalt. Mélyen megrázott a beszélgetés.

Gézával valamikor tavasszal futottam össze a faluban, akkor is épp kajából futottam hazafelé, ő pedig  itt állt meg autóval valamit elintézni. Egy közeli faluban lakik a család. Beszélgettünk, kielemeztük a nem túl rózsás gazdasági helyzetet, ami mindenkit erőn felüli gürizésre késztet. Megállapítottuk, hogy régen dumáltunk már egy jót, és le kéne ülnünk valamikor nyugodt körülmények között, és egy krigli sör mellett megbeszélni a dolgokat.  Vigyorogva váltunk el, hogy talán hamarosan sor kerül a dologra.

Aztán Géza fogta magát, és se szó, se beszéd, itt hagyott minket. Akárcsak a bátyám. Akárcsak egy csomó volt osztálytársam, vagy egyetemi évfolyamtársaim. Rohadtul fogyunk. Főleg a srácok. Akik megmaradtunk, még ezerrel kaparunk, dolgozunk, mint az állat. Rengeteg hozzám hasonló korú barátom, ismerősöm közül alig páran mondhatják el azt, hogy igen, elég volt a mókuskerék tekeréséből, befutottam, mostantól lazítok, egészségesen élek, odafigyelek a szeretteimre, élvezem az életet. A többség kőkeményen dolgozik , hogy legyen miből fizetni a kamatos kamatokat, hogy fizesse a gyerekek továbbtanulását, vagy legyen miből teletömni az egészségügy feneketlen gyomrát, ha lerobban. Túl sok meló, túl sok stressz, pihenés nuku, és mégis mindig kevésnek ítéltetik, amit teljesítünk. Görcsösen hajtjuk a rohadt mókuskerekünket, hogy meglegyen sárga csekkekre való, közben észre sem vesszük, hogy elmaradnak mellőlünk azok, akik fontosak voltak nekünk. Aztán, amikor tudatosul a hiányuk, akkor eszünkbe jutnak azok a bizonyos félbemaradt vagy elmaradt, és már soha be nem pótolható beszélgetések.

Kinek a tartozását törleszti a mi nemzedékünk?

Nagyjából négy hónapja nem írtam ebbe a blogba. Bizony, igen szigorú munkával güriztük végig a nyarat, nem volt időm szépszerivel levegőt se venni. A helyzet tulajdonképpen lassan kezd javulni, vagyis lenne bőven munkánk, megrendelések, árajánlatok tömegével, azonban hárman elég nehezen boldogulunk a feladattal. Haszon persze nem sok van a sok lihegésből, a nyomott piacon olyan alacsony árrésekkel lehet csak dolgozni, hogy nehezen tudunk előre mozdulni. Arra viszont bőven jó volt a múlt év októbere óta hármasban lenyomott intenzív hajtás, hogy valamennyien teljesen leamortizálódjunk nyár közepére. 

Ezért döntöttem úgy, hogy tök mindegy, mi lesz, elviszem a csapatot szokásos horvátországi pihenőhelyünkre, Biogradba. Gazdaságilag persze teljesen irracionális döntés nem létező pénzekből nyaralni menni, ráadásul elég komoly forgalomkiesés is volt ugye emiatt. Azonban tényleg annyira padlón volt a társaság, hogy féltem, nem fog működni a mókuskerekünk, ha kicsit le nem állítjuk. Magam öt éve nem voltam szabadságon, ha lebetegedtem, akkor is maximum fél napokat engedélyeztem magamnak. Igazából már a szabadság tényétől is irtóztam kicsit, mint idegen, régen átélt kalandtól. Az előkészületek is brutális kapkodások közepette zajlottak, hiszen szinte az utolsó percekig tartottuk a frontot.

Szerencsére azonban az egy hetes kikapcsolódás nagyszerűen sikerült. A vendéglátónk jelentősen fejlesztette az apartmanját, mióta ott jártunk, például lett légkondi és wifi. (Igen, sajnos az kellett :) Az időjárás is jó volt, ami külön örömmel töltött el minket, hiszen az előrejelzések szerint extrém ócska időre számítottunk.

Volt tehát egy hetünk arra, hogy összegubancolt idegszálainkat kicsit kiegyengessük, hogy ellazulva beszélgessünk, sétafikáljunk, lubickoljunk, reggel addig aludjunk, amíg jól esik. Nekem már nagyon hiányzott az úszás is, ami jól kompenzálja a monitor előtti görnyedés borzalmait. A lányok kiváló kajákat főztek nekünk, amiket aztán kiváló étvággyal meg is ettünk, utána jöhettek a sörök.

Pár nap után leállt bennem is a pörgettyű, amivel a bizniszben az ember kényszerűen próbál eleget tenni a kuncsaftok igényeinek, és beállt az életem a "saját" tempójára. Ez valami egészen csodás dolog, az ember érzi, hogy ismét élni kezd. A csoda azonban mindössze egy hétig tartott, aztán máris jöhettünk vissza, ahol megkezdhettem a kazalban álló e-mailek tanulmányozását, és nekieshettünk a feltorlódott melónak.

A következő felvételeket a fényképezőgépem segítségével készítettem, és csak felületesen, mindenféle korrekció és szépészet nélkül vagdostam össze. Kicsit előhozza az egy hónappal ezelőtti élményeket, és ez most jól jön.  

Ma a költségracionalizálás jegyében átkötöttem a céges mobiltelefon szerződéseket, valamint visszamondtam a lakástelefont. Ha sose vagyok itthon, akkor minek fizetem a havidíjat? A lépésre már korábban készülődtem, de baromi nehezen tudtam időt szakítani arra, hogy bemenjek rendezni ezeket a városba. Másrészt azért nehéz szívvel mondtam fel a lakástelót. Ezer évvel ezelőtt kérvényeztük a vonalat, 1990-ben kötötték be, ami számunkra akkor a kommunikációs mámort jelentette. Aztán ezt a vonalat használtam először a céghez is, rafinált drótnélküli megoldással először az Ady utcai, aztán a mostani üzletünkbe átlőve. A cég valóban prosperáló éveit ezen szerveztük, telefonáltunk, faxoltunk éjjel-nappal.

Hogyan jön ide a keszthelyi busz? Hát úgy, hogy a számunk megegyezett a zalaszentgróti autóbusz pályaudvaréval, csak az ugye más körzetszám. Viszont aki kinyitotta a zala megyei telefonkönyvet, és Zalaegerszegen kicsit sokat lapozott, az, ha nem figyelt, könnyen átlapozott Szentgrótig, és rátalált a Volán autóbusz pályaudvarra. A körzetszámot tutira nem nézték  a lap tetején. Így aztán minden harmadik-negyedik hívásunk a buszok indulására, érkezésre, késésére való érdeklődés volt. Erősen gondolkodtunk egy menetrend beszerzésén, mert ne mondja azért az illető, hogy ezek a bunkó hangszerboltosok ugyanazon a számon vannak, mint a szentgróti buszállomás, és még a buszok indulását sem tudják. Egyébként sokan el se hitték, hogy mi hangszerüzlet vagyunk, azt hitték, hogy valaki a buszállomásról akar poénkodni velük.

Üzenem tehát mindenkinek, hogy vége a jó világnak, nincs több potya busz-információ, telefon kikapcs. Üzenem a rokonoknak, ismerősöknek is, hogy ezen túl csak a mobilon, vagy a céges számokon érnek el. Üzenem a brókereknek, utazásszervezőknek, és minden telefonos marketingesnek, hogy ők semmiféle számon nem érnek el. Game over.

Sokszor gondolkodtam azon, hogy milyen jó lenne egy maszek műhold. Használhatnám műsorszórásra, felderítésre, csillagászati és egyéb kutatásokra, stb.

Nos, mű ugyan nincs, de valódi van. Íme a saját bagodi holdam. Ebben a formában még rövid ideig látható. A mai esti műszak futkározásai közben kaptam lencsevégre. Kezdek most már rájönni erre az új fényképezőgépre, de még sok dolgot ki kell tapasztalnom rajta, és meg kell szokni, hogy mit hol, melyik menüben találok.

A cégnél szükségessé vált egy új fényképezőgép beszerzése. Bár nagyon szeretek fotózni, pláne a természetben, erre a gépre prózaibb okokból volt szükség. A régi, 7 éves géppel több, mint 6000 képet csináltam, de már egyre gyakrabban éreztem, hogy hiába görcsölök, a nagyobb felbontást, nagyobb zoomot nem tudom megúszni.  Szerettem volna kézi fókuszt is, mert a speciális kütyük fényképezése során ennek a hiánya igen gyakran akadályozta a munkámat. Szóval, munkagép kellett, persze azért remélve, hogy egyszer majd jó kis természetfotókat is tudok csinálni.

Szombat délután azzal a céllal kerekedtem fel, hogy kicsit megjáratom az új gépet, és összekötve a kellemeset a hasznossal, végre eljuttatom a húsvéti nyúl által Bagodba letétbe helyezett ajándékokat Hunornak és Nimródnak. A fényképezésből nem sok minden lett, mivel Balatonföldváron jól leszakadta a hátsó kipufogódob, és ez már meghatározta a későbbi történeteket. Azért elmentem Bálványosra, ahol Ágit és Nimródot találtam. Nimród nagyon örült nekem, mint ahogy mindenkinek örül, aki azért érkezik, hogy szórakoztassa őt :) Nagyon szépen fejlődik. Hunor az apukájával épp Pesten volt, ezért velük nem tudtam sajnos találkozni. Ágival meg nimivel tettünk egy kis sétát a faluban, megnéztem a cégük új telephelyét. Beszélgettünk kicsit, aztán indultam is haza, mivel a kipufogódob nélküli autóval csak nagyon lájtosan óvakodtam hazáig. Az egész úton az volt egyébként a legszokatlanabb, hogy egyetlen kondenzcsík sem volt az égen. Nagyon-nagyon régóta nem volt már ilyen az ég, hogy nem csíkozták össze a sugárhajtású gépek. Mondják, hogy az izlandi vulkán hamuja hatalmas kiesést okoz a légitársaságoknak. Sok utas szenved amiatt, hogy nem érhet el úticéljára. Ugyanakkor a kondenzcsík-graffitik nélküli ég valami nagyon békés, háborítatlan világ emlékét idézik.

Ismét katasztrófasújtottá nyilvánítom magunkat. Az elmúlt napokban a kavarási index (KIX) rég nem látott magasságokba szökött. Mint korábban már említettem, vannak olyan időszakok, általában 2-3 hetente, havonta, amikor látszólag mindenki meghibban. Az a kisebbik baj, ameddig ezt kívülállóként szenvedjük el.  A nagyobbik baj az, amikor a kavarási hullámnak aktívan részeseivé válva mi magunk is gerjesztjük, illetve továbbítjuk a zavart. Ilyenkor mondja mindenki fel a megállapodásokat, nem a megrendelt árut kapjuk, nem a megbeszélt áron, elintézendő dolgok elfelejtődnek, összekavarodnak, és amíg a hirtelen nyakunkba szakadt problémacsomót próbáljuk kibogozni, addig a normál ügymenet szenved csorbát. A jelenségről egy korábbi bejegyzésben írtam. 

Most ismét fejére állt minden. Kezdődött azzal, hogy vasárnap nem tudtam kellően előkészíteni a hét indítását, emiatt már hétfő reggel jó nagy kavalkád lett. Aztán beindult a kavaró gépezet, és folyamatosan nőtt a KIX. A tegnapi nap már kora reggel folyamatosan hívtak mobilon, azt hittem, sohase érek már fel a céghez. Egész nap ment a hajcihő. A séma egyszerű:

1. Ember telefonál. Kitalál valamit, hozzuk meg, de tüstént. Mi intézkedünk, rendelünk, szervezkedünk, visszaigazolunk.

2. Ember rájön, hogy nem ez kell. Más kéne. De azt le kell szervezni. Első tételt sűrű elnézéskérések között visszacsináljuk a nagykernél, második tételt (nehezen beszerezhető) kisírjuk.

3. Ember telefonál, hogy meggondolta magát, mégis az első verzió lenne jó. Nagykerek zárva, ügyintézőket megpróbáljuk munkaidő után mobilon, neten becserkészni, hízelkedni nekik, hogy mégis...

Ha ez a folyamat nagy értékű árucikkeknél egy nap sokszor ismétlődik, kombinálva számlastornírozással, előleg visszafizetéssel, megspékelve szerviz görcsölésekkel és egyebekkel, akkor az ember estére laza zombivá alakul.

A mai napon ugyanez zajlott, annyival tetézve, hogy Nórival ketten próbáltuk tartani a frontot, Gyuri pedig Pesten kísérletezett azzal, hogy az előre betervezett programot lefutja. Egy ügyfelünk azonban kenterbe verte eme igyekezetét, aminek kapcsán fel kellett borítania az előre jól kifundált menetrendet és intézési listát. Ilyenkor van az, hogy ha nem ebből élnénk, akkor az illetőnek jól beolvasnék, hogy gondolja már meg, mikor előre megállapodunk, hogy mit akar, és ha attól eltér, akkor annak a következményeit legyen szíves, és ő viselje. Azonban aki szolgáltat, annak bájosan mosolyogva "természetesen megoldjuk, hölgyem" szlogennel el kell viselni minden hisztériát. Miért is érdekelné őt, hogy minket hányan fognak utálni amiatt, hogy az ő kavarását kénytelenek vagyunk továbbhárítani? Ettől kezdve ugyanis mi térünk el az előre megbeszélt időpontoktól, sipákolunk, hogy ugyan, legyenek szívesek bennünket fogadni késve, stb. Ember tervez, KIX végez.

A mai munkamegosztásban azok tudnak jól érvényesülni, piaci előnyhöz jutni, akik jól bírják a magas KIX-értékeket. Ez persze nem biztos, hogy precíz munkával, megbízhatósággal is párosul. Sőt. Azt mondják, hogy aki nem hagyja magát sodorni a KIX-szel, hanem ellenáll, és megpróbálja csökkenteni a kavarást, rendbe tenni a dolgokat, az hamar feldobja a talpát. Élvezzük hát a káoszt!

Ja, közben még betojt a számítógépem (megcsináltam), megőrült az ISDN telefon Netmod-ja, így se telefonálni, se faxolni, se kártyalehúzót használni nem tudtunk (megcsináltam), volt egy kavar az újdonsült Wlan routerrel (félig megoldva), rendetlenkedik a lézernyomtató (nem tudom, mi baja), én meg nem bírok meggyógyulni (szintén nem tudom, hogy mi bajom).

Jó lenne megállni egy pillanatra, és kinézni a fejemből.

A húsvét most is úgy csördült a nyakamba, mint az utóbbi években. Se fizikailag, se szellemileg nem tudtam felkészülni. Csak úgy hirtelen húsvét lett. Az utóbbi időben elég sokat betegeskedtem, ráadásul most már itt van az allergia is újra. Amennyire vártam már a tavaszt, ez annyira nem hiányzott. De még valami megfázás utóhatása is bennem bujkál, meg a dög fáradtság, kialvatlanság. Ebben a pár napban próbálom hát alacsonyabbra venni a fordulatszámot, és csak annyit melózni, amennyi feltétlenül muszáj. Bármennyire hiányoznak is a szeretteim, most nem megyek el sem Pestre, sem Bálványosra, mert az autózás is fárasztó. Nézek ki hülyén a náthás fejemből, bambulok, ráz a hideg, ilyenkor az ember nem csak saját testi épségét veszélyezteti, ha vezet.

Idén a húsvét vasárnap pont április 4-re esik, amit hajdan felszabadulásunk dicső évfordulójaként ünnepeltünk. Nekem ezt a dátum mást is jelent. 1996-ban kirabolta egy fickó fegyverrel az üzletet. A dologról egy éve már írtam itt.

Az MTI egy olyan hírt adott át az esetről a sajtónak, melynek a közléséhez nem járultam hozzá, ezért talán úgy gondolhatták, hogy ki is tekerhetik egy kicsit. Megmondom őszintén, hogy mindig is fáztam a sajtótól, mert korábban szinte minden nyilatkozatból, interjúból valami olyant facsartak ki, ami később visszaütött. Ha nem is nevezném hazugságnak minden esetben a megjelenő végterméket, ügyes vagdosással, részletek átcsoportosításával, kihagyásával nagyon nagy bajokat tud okozni egy megfontolatlan riporter vagy szerkesztő. Hányszor előfordult, hogy megjelenés előtt kértem egy előzetest egy adott cikkről, amit szinte mindig "elfelejtettek" átküldeni. Ilyen szempontból az internetes kommunikáció elterjedése egyértelműen jó hatással van, mert a központi, nagyon látogatott és olvasott média a különféle fórumokon, blogokon keresztül meglehetősen erős kontroll alatt áll. Így saját megbízhatóságukat és ezáltal reklámbevételeiket kockáztathatják, ha valótlan, vagy félrevezető információkat tesznek közzé. Mondhatjuk persze, hogy ugyanakkor a netes kommunikáció egyben a kacsák, hoaxok melegágya. Ez is igaz. Meg kell tanulnunk olvasni a bitek között.

Hogy valami pozitív dolgokról is szó essék: a múlt héten Ági és Balázs beszaladtak Szombathelyről hazafelé jövet hozzám egy pár percre, így végre láthattam a két kis srácot.

Sajnos, akkor is göthös voltam, ezért nem nagyon tudtam kedvemre megnyomorgatni őket, de ugye értitek, hogy ez nehezemre esett? Huni már abban a korban van, hogy sok érdekes dolgot lehet neki mutogatni, minden érdekli, mindenre figyel. Kár, hogy nincsenek közelebb, mert igaz ugyan, hogy időm az soha sincs, de azért pótnagypapai teendőkre, játékra, sétára, egyéb "nagyfiús" elfogalaltságokra nagy kedvem lenne Huni barátommal. Nimród is nagyon szépen fejlődik, egyre ügyesebb, és nagyon vidám kis kölök. Látva őket még jobban beindulnak bennem azok a gondolkodási gépezetek, melyek azon munkálkodnak, hogy miként tudnék rajtuk, meg a szüleiken segíteni. Olyan gyorsan nőnek, nem szabad hagyni, hogy gyerekkorukra rányomja a bélyegét ez az otromba, és nehezen oszladozó gazdasági válság. Nem arra gondolok, hogy aranyból készült játékokkal kellene elárasztanom őket, hanem valahogyan abban segíteni, hogy minél több időt lehessenek a szüleikkel. Akik, hozzám és sokakhoz hasonlóan a robot és a fáradtság örvényeiben pörögnek.

Visszatérve az 1996-os rablásra. Sokszor elgondolkoztam, hogy ez az egyik legnagyobb csapás volt, ami ért. Mennyivel könnyebb lenne most, ha akkor az nem következik be? Minden bizonnyal nem egzisztenciás problémák megoldása körül forogna most az életem. De hát az "akkor" és a "ha" körüli spekuláció már teljesen felesleges. Ez van, innen kell továbblépni.   

Amint látható, az utóbbi időben igen ritkán tudtam ezt a blogot új bejegyzésekkel gyarapítani.

De sebaj, adok egy linket, ahol minden nap láthatjátok, hogy mi újság van velem, csak az ott közölt információt fordítsátok az ellenkezőjére:

A LEGDURVÁBB

Ha véletlenül belelépsz az egérragasztóba, akkor sokáig fog cuppogni a papucsod.

    Ma ebéd közben szólt a rádióban a következő kabaréjelenet, amit úgy éreztem, meg kell osztanom veletek.

   Időnként a péntek este úgy következik be nálam, mint régen a tévéadás végén a borsókázó képernyő és a hangszóróból hallatszó sistergés. A hét ismét hosszú volt és fárasztó, gondosan megtűzdelve előre nem várt eseményekkel és olyan apróságokkal, amelyek igyekeznek az ember életét eléggé elviselhetetlenné tenni. Ezeket nem is részletezem, kipurcantam és kész.

   Zárás után a cégnél még azon spekuláltam, hogy mik lennének azok a legsürgősebb dolgok, amiket ebben az amortizált állapotomban is képes lenék korrekt módon megoldani. Eldöntöttem, hogy semmit. Fél nyolc körül tehát bezártam, és hazajöttem. Bevágtam a vacsorát, és azt gondoltam, hogy meg fogok nézni valami idiótáknak szóló amerikai filmet a tévében, mert ebben az állapotban az pont nekem való. Nem néztem bele a műsorújságba, de fölösleges is lett volna, mert nagyrészt idiótáknak szóló amerikai filmek mennek a tévében, nagyon ritka, hogy az ember nem talál egyet sem.

   Aztán átcsörgött a szomszédom telefonon, hogy ugyan, átugornék - e, mert nem teljesen frankón települt a Vista a gépére. Átmentem tehát hozzájuk, és megpróbáltam megküzdeni a német Vistával, nem sok eredménnyel. A szomszédom Ausztriában dolgozik, a notebookja a kapcsolattartás eszköze is. Megígértem neki, hogy holnap frankón lepucolom a vinyót, és felrakom neki az operációs rendszert. Közben hívott egy barátom, aki pedig Németországban dolgozik, hogy lemennek egy másik (Ausztriában dolgozó) barátommal a kocsmába, mert most van itthon utoljára, letelt a hosszú szabi, indul vissza, beszélgessünk még egy jót! No, ez nem volt bekalkulálva, de úgy gondoltam, hogy úgyis ritkán tudok találkozni a srácokkal, meg amúgy is zokni vagyok, tehát munka kilőve ma estére, akkor menjünk a kocsmába!

    Közben majdnem elütött a falu egyik nevezetessége. Mert kettő van.  Az egyik egy tank hangú kispolszki, a másik egy repülőgép hangú motorbicikli. Olyanok, mint a denevérek. Amint besötétedik, kirajzanak. Csak míg a denevérek ultrahang segítségével tájékozódnak, a mi díszes madaraink különféle motorhang erősítő technikák segítségével cincálják a hallgatóság idegeit. Körbe - körbe furikáznak a faluban, és az nekik valószínűleg jó. Senki másnak nem. Most a motoros kölyök elől léptem félre, mert egyik decibelnövelő körében útban lettem volna neki.

   A kocsmában is pórul jártam, ugyanis szabaduló party volt. Egy falubeli sittes gyerek most jött ki, ha jól hallottam, 2,5 év után. Persze, hogy jól érezte magát. A zenekar hatalmas hangerővel tolta a vidító slágereket neki. A barátaim egy hangfal tövében elhelyezkedő asztalnál ülve vártak rám. Azért ott, mert a többi asztalt kirakták, hogy legyen hely táncolni. Egyedüli nő a teremben a pultos csaj volt, a placcon pedig a sittes gyerek táncolt magában. A hangzavarban egy szót se tudtunk váltani a barátaimmal, így én fél óra múlva felszívódtam. Ez volt a tök jó hét tök jó vége.

   Ja, az talán még magyarázatra szorul, hogy miért dolgoznak az ismerőseim mind külföldön? Ha valaki nem vágná, azért, mert itt nincs munka, vagy ha van, akkor éhbérért, mint ahogy például én is csinálom.

Múltkor az udvaromban tavaszt érző, és a hó alól kitörekvő kankalinokról írtam és raktam be képet. Most a szomszédom udvarában dugták ki fejüket a hóvirágok. Pár napja még 20 - 30 centis hó fedte a földet, az időnként feltámadó szél emberes kupacokat épített. Most pedig, hogy egy kicsit megenyhült az idő, már egyből nyílni akarnak a kis bohók. Az időjárás előrejelzés szerint folytatódó olvasásra, esőre, locspocsra számíthatunk. De azért lassan jön a tavasz. Azért azt nem bánom, hogy idén tél szerű tél volt, mivel én még ilyesmikhez szoktam, és a meleg, lottyadt teleket ugyanúgy nem bírom, mint a hideg, esős nyarakat. Mondhatjátok, hogy ez régimódi, konzervatív szemlélet. Haladni kell a korral, alkalmazkodni kell a klímaváltozáshoz. Nos, ha szavazni lehetne a kérdésről, én inkább a klasszikus modellt pártolnám :) Még akkor is, ha a fűtésszámláink most elég szigorúak lesznek. Ja, nyáron viszont nem akarnék fűteni!

Mostanában néha már az az érzésem támadt, hogy kezdünk kievickélni talán a válságból. Egyre több megrendelés, érdeklődés jött be. Munkában soha nem volt hiány, bíztunk benne, hogy most már majd pénz is lesz belőle. Nos, a dolgok nem alakultak ilyen fényesen. Valahol valakik mindig beleköptek a levesünkbe. Mit is értek ezalatt? Mi a munkánkkal kapcsolatban mindent igyekszünk aprólékosan megszervezni, tudván azt, hogy erősen véges energiáinkat nem pocsékolhatjuk felesleges tevékenységekre. Úgy tűnik azonban, hogy a partnereink sokkal lazábbak. Naponta módosuló szerződések, alapvetően átalakuló megállapodások, késő és elmaradó szállítások, döcögve bejövő kifizetések, amikért az ember véresre siránkozza magát, hogy egyáltalán hozzájusson a munkája vagy az áruja ellenértékéhez. Kétségtelen, hogy most, amikor minden vállalkozás, intézmény és ember le van gatyásodva, több energiát kell fordítani arra, hogy a vállalások, ígéretek pontosan teljesüljenek. Nekünk biztosan fokozottan több meló és fejfájás jut ki azért, hogy minden menetrend szerint teljesüljön. Azt hiszem, a mostani válság okai között előkelő helyen szerepel az a tény, hogy világszerte fellazult az üzleti és pénzügyi fegyelem. Minden cég bevállal erejét meghaladó feladatokat, aztán másokra keni a felelősséget és a pénzügyi kárt. Amióta Kína szállít mindent, azóta legalább van kire és mire fogni  a csúszásokat, felboruló tendereket, mert a szállítmányok valóban össze - vissza jönnek, a konténerben vagy a rendelt áru van, vagy más, a minőség pedig egyszer jó, egyszer rossz. Mégis azt hiszem, hogy ha a gyártók, a kereskedők, a kivitelezők és a megrendelők között normálisabb lenne a kommunikáció, akkor működőképes maradhatna a rendszer. Szerencsés lenne az üzleti tisztesség fogalmát visszaemelni gazdasági élet alapfogalmai közé.

A fenti dolgokra természetesen csak mikroszkopikus hatással lehet azon igyekezetünk, hogy tisztességes piaci szereplőként helytálljunk. Néha kapunk egy kis biztatást a kuncsaftoktól, akik azért méltányolják erőfeszítéseinket, mások természetesenek veszik ezt, ismét mások pedig rúgnak belénk egyet, mondván, balekok vagyunk. Egyre többször érzem, hogy azért gürizünk ilyen rengeteget, mert a mások által kavart problémákat mi akarjuk elsimítani ügyfeleink előtt. Holott lehetne persze pereskedni is. De jól tudjuk, hogy hiába van igazunk, a jogi ügyintézés rengeteg időt, energiát von el a tényleges munkától. A szélhámosok is jól tudják. Ebből élnek. Néha felsóhajtok, hogy ha nem kellene ennyire mások kiszámíthatatlansága, rosszindulata ellen felvértezve melózni, mennyivel több érdemi munkát tudnák végezni. De ez a máshol már kipusztult, Magyarországon most tündöklő vadkapitalizmus ilyen, ehhez kell alkalmazkodni. Vagy menekülni, mint azt a feri is ajánlotta nem túl régen.

Meló és probléma van tehát bőven. Az elmúlt időszakban a magánéletem az egerek hajkurászására és hóeltakarításra korlátozódott. Egy hete a teljes szombat délutánom és estém azzal telt, hogy a korábban ezzel - azzal betömködött egérlyukakba nagy mennyiségű üvegcserepet adagoltam, majd gipsszel lezártam a nyílásokat. A nyugalom hétfő reggelig tartott, amikor az egerek már ismét a konyhában szambáztak. Újabb nyílásokat rágtak maguknak. Azóta a lehető leggyakrabban elemlámpával végigellenőrzöm a kritikus részeket, és különféle alkalmas, hosszú tárgyakat ütök kalapáccsal a kezdeti stádiumban levő lyukakba. Vincseszter csúsztató sín, vas szeg, filctoll, no meg rengeteg hajdan lefűrészelt potméter tengely képezi most az akadályokat. De az egerek erősen dolgoznak. Néha annyira hangosak odalent, hogy fel kell hangosítanom a rádiót. Az igazi megoldás a konyha, a spejz és a műhely teljes szétverése lenne, majd az üregeket megfelelő anyaggal ki kellene önteni. Ha valaki ad arra tippet, hogy ezt napi 16 óra megfeszített meló mellett miként tudom leszervezni, meg lefinanszírozni, azt erősen méltányolnám.

A mai nap nagyon szomorú emléket idéz. Négy éve hagyott bennünket itt Laci. Ő is azok közé tartozott, akik próbálták helyrehozni a "valakik" által "valahol" elcseszett dolgokat. Mérnök lévén pontosan tudta, hogy a berendezések és műszerek akkor fognak jól működni, ha gondos tervezés után precíz a kivitelezés is. A fizika törvényeit és mérnöki tudományt könnyedén elsajátította. Az emberi ostobasággal és nemtörődömséggel viszont nem tudott jól szembeszállni. Felőrlődött, a szervezete nem bírta ezt a harcot.

Arra kérem Istent, hogy adja meg neki odafent, hogy nyugodtan tekinthessen le azokra, akiket hátrahagyott. Meg a két csodás unokájára, akikre borzasztóan büszke lenne :)

Amint egy korábbi bejegyzésben már szóvá tettem, az egerek karácsony előtt hangos kapirgálással adták tudtomra, hogy életteret követelnek nálam a lakásban. Nos, az eddigi aknamunkájuk ma reggelre sikerrel járt. Amint felkelés után álmatagon feltekertem a konyhai konvektort, fura hangokat hallottam belőle. Félkómás állapotban arra gondoltam, hogy talán az oroszok kopogva égő komponenseket tettek a földgázba. De aztán nem hagyott nyugodni a dolog, és a konvektor tetejét felhajtva egy szép, nagyra hízott egeret láttam, amint a fém borítás belső lemez peremén keringőzik. Szemügyre vettem a kapirgálós küszöböt is, és nem kellett sokáig kutakodnom, míg megtaláltam a méretes lyukat az ajtófélfában. Ideiglenesen beletettem egy összehajtogatott műanyag darabot, mert sietnem kellett fel a céghez. A kóbor egér számára pedig megkentem a régről megmaradt egérragasztóval egy keménypapír lapot. Itt fent már vártak rám, meg végre megérkezett a hetekkel ezelőtt kiriasztott szervizes ember is a fénymásolónkat rendbetenni. Közben otthon ment a mosógép, ezért amint tudtam, hazamentem. Elkeseredetten láttam, hogy a csodásan befeszített műanyag dugómat az egerek behúzták az üregükbe, és most valamennyien kint parádéznak a konyhában. Nagyon pofátlanul szembenéznek velem a konyhaszekrény tetejéről, a mikrosütő alól kukucskálnak, a könyvespolcon fogócskáznak, vagy a cementlapon futkároznak elképesztő sebességgel. Az egyik a szemem láttára futott fel a megkent lapra, ott is maradt szegény. Helyesebben ment ki a macskának, aki szereti a ragasztós egeret is. Pláne, ha nem neki kell megdolgoznia érte. A délelőtt folyamán még egy másik versenyző is hasonló sorsra jutott. Azonban úgy tűnik, azóta a többiek biztonsági intézkedéseket léptettek életbe, mert hiába helyeztem el a fő közlekedési útvonalaikon ragasztós lapokat, rájuk sem hederítenek. Este sajt darabkákkal próbáltam vonzóbbá tenni a ragacsokat, de nem sok sikerrel. Odafutnak, körbeszaglásszák a papírt, aztán futnak tovább. Pedig a számítógép alaplapok csomagolásában megtalálható finom kemény lapot használtam, amiért korábban annyira rajongtak. Hiába, változik az ízlésük.

Ha sikerül őket hatástalanítani, akkor jön még majd a szép rész. Legalább 2 kiló üveget kell finom, éles cserepekre törni, és teletömni az üregeket. Aztán bőséges gipsszel lezárni kívülről. Hiába, a száz évesnél jóval öregebb épületben jelen vannak ezek a gyönyörűségek. Persze mindig akkor törnek ki, amikor az embernek amúgy is a legtöbb baja van. Ha sikerül leküzdeni őket, akkor pedig kezdődhet a monumentális nagytakarítás, hogy a piszkukat és a szétrágott berendezést eltüntessem. Időm ugye annyi van, mint pelyva...

A mai napom sem egerészéssel telt. A délelőtti cirkusz után elrohantam Szentgotthárdra egy munka egyeztetésre. Visszafelé pedig Őriszentpéteren keresztül jöttem, ahol szintén meló ügyben volt megbeszélésem. Bár a mostani országos nagy havazás alig érintett bennünket, az Őrség magasabban fekvő tájain igazi téli világ volt. Nem bírtam ki, hogy a nagy sietség ellenére ne álljak meg egy képet készíteni a telefonnal arról a házikóról, amiről egy képet  Mindenszentek táján már beraktam a blogba.

Most azokat a dolgokat fogom felsorolni, amik miatt az elmúlt napokban hanyagoltalak Téged. (Ide mindenki behelyettesítheti önmagát, már aki bármiben is számított rám, és én leráztam, elhanyagoltam, félvállról vettem, rövidre fogtam, más időpontot kértem, stb.)

- Egy nagy projekt beszerzési részét koordináltam. Hála Istennek, ez eddig rendben lement, most már csak a szállítási szerződést kell aláírni, majd még lesz vele kb. 1 hét intenzív installációs munka, és talán majd csurran a pénz is. Hogy mikor? Passz...

- Egy másik szoftveres projektet át kellett szervezni. Ebből még egy tételre várnunk kell, a többiben már benne áll a pénzünk, úgyhogy kissé idegesek vagyunk miatta.

- Egy váratlanul nyakunkba szakadt (de azért baromira jó lenne, ha összejönne) projekt előkészítő szakaszát kellett megcsinálni, majd tüneményes gyorsasággal átvariálni. A szükséges módosítások a kívülálló számára mulatságosnak tűnnek, de apró hülyeségeken elbukhat egy pályázat.

- Egy tavaly előkészített elég jelentős projekt elbírálási szakaszba került, ezen is kellett még sürgősen faragcsikálni, és persze rohangálni miatta.

- Megírtam egy halom új árajánlatot, reméljük, lesz is belőlük valami.

- Tavaly nagy csinnadrattával bejelentették, hogy a két évre kötött Széchenyi Kártya szerződéseket a második évre gyors és egyszerű folyamattal lehet hosszabbítani. Ez azonban biztosan nem korrelált a magyar bürokrata lelkekkel, mert jó nagy csavarások után talán még többet is kell futkorászni utána, mint tavaly. Karcsival máris elkezdtük az előkészítést, bár elvben lenne még 7 hetünk. Azt mondják, hogy ha egy hónappal korábban benyújtjuk, akkor talán elég lesz egy valamivel egyszerűbb procedúra. Hogy ezzel lecsökken majd a szerződés hasznos időtartama? Hja, valamit valamiért...

- Váratlanul elfogyott a Windows XP a disztribútoroknál. Ezt az időpontot mindenki későbbre taksálta, így aztán a nyakunkba szakadt előkészületek nélkül. A mostantól átadott gépekre tehát már Windows 7 - et kell tennünk. Még a zenei alkalmazások miatt szerettem volna tesztelgetni, tweakelni, de beütött ez a helyzet. A nagyobbik baj az, hogy a Microsoft jó szokásához híven nyaketekert OEM installációt talált ki. Az OEM egyébként annyit jelent, hogy az "olcsó" Windowst csak bizonyos feltételek megléte esetén jogosult egy cég az általa konfigurált gépekre feltenni. Mi ennek megfelelünk, benne is vagyunk a Microsoft OEM Rendszerépítő programjában, csakhogy... Szóval, 3 nap elment az életemből, amíg ki tudtam feszegetni a MS-ból, hogy az érvényes regisztrációnkat ismét érvényesnek tekintsék. Kerékbetört egy rendszer az övék, még saját maguk sem látják át.

- Nórinak és Gyurinak is autóügyi problémái voltak, melyek átmenetileg megoldódtak, de némi átszervezést kellett emiatt is csinálni.

- A nagy hidegben nem tudtam egyik éjjel becsukni a garázsajtót, és addig feszegettem, míg letört a lakat pántja. Ezt megint nem volt tök egyszerű orvosolni, de szerencsére egy asztalos barátom kihúzott a csávából.

- Egyik barátomnak pár hónapja megígértem, hogy segítek összeprogramozni a zenéléshez szükséges effektjét, előfokját és a vezérlő pedált. Szegény gyerek már eléggé lemondott a dologról az elmúlt hetekben, de végülis elszaladtam hozzá, és pár óra alatt az alap programozást végigcsináltam nála.

- A szokásos hivatali futkározásokat és ügyintézéseket meg sem említem, legfeljebb annyival bonyolódott a helyzet, hogy mivel Gyuri némi külső segéderők bevonásával megkezdte egy tavalyról áthúzódott hangosítási rendszer helyszíni szerelését, nekem még jobban ki vannak számolva azok a percek, amikor mozogni tudok hivatalos ügyfélfogadási időben bárhová, hiszen Nórit nem hagyhatom itt egyedül.

- Mindezekhez hozzájön, hogy az utóbbi időszakban igen ócskán éreztem magam, hiába tömöm magamba a vitaminokat. Estére rendszerint totál ki vagyok fáradva, egyéb tüneteimmel nem untatok senkit. Így az éjszakai műszak már igen csekély hatékonysággal megy már, ráadásul kialudni sem bírom magam.

Szóval jól jönne egy kis Hawaii - dízsi - napszemüveg időszak, megállni, levegőt venni, körülnézni, de erre mostanában nem lehet számítani.

Néhány téli kép a telefonból.

Néha, idegbajos rohangálásaim közepette megérint egy fél pillanatra a tél vizuális varázsa. Gyerekkoromban alig lehetett beterelni bennünket a hóból, egész nap játszottunk, szánkóztunk, hóembert csináltunk, hógolyó csaták dúltak. Nem is volt kutya bajunk se. A mostani tél egy kicsit havasabb, mint az elmúlt lagymatag évek telei, jobban emlékeztet a régi időkre.

Az első két képet az iskolaudvarban készítettem, kajálásból hazafelé futva. A "tobozokat" Áginak küldöm, kíváncsi vagyok, emlékezteti - e őket valamire?

A harmadik képen az látható, hogy az udvarban az eltévedt kankalinok így január közepén erőnek erejével nyílni akarnak, rövid szárú kis virágaikat a kérges hó fölé kidugva kémlelik a tavasz közeledtét. Igyekezetükhöz néhány cinke is betársul, akik "nyitnikék" című műsorukkal tévesztik meg az erre kószáló hóembereket. Ezeknek a virágoknak meg madaraknak a ténykedéséhez hasonló a mi erőlködésünk is. Az ember csak próbálkozik, hiába a válság, hiába a pénzhiány meg egyéb gyötrődések. Valami csak lesz...

Ahogy elnézem, két hete nem írtam ide semmit. Talán a leghosszabb pauza az eltelt egy év alatt, mióta megy a blogom.

Októbertől kezdve mindenkinek, aki nem munka jellegű kérdésekkel keresett meg, azt mondtam, hogy térjünk majd vissza a dologra január 15. után. Azt gondoltam, hogy eddig már lefut az év zárása, az új év kezdése, a leltár, meg az adminisztratív terhek nagy részén is túl leszek. Mint a korábbi bejegyzésekben megírtam, a decemberi hajtás rengeteg energiát kivett belőlünk. Az év első napjaiban szétgyötörten, fáradtan estünk neki a leltározásnak, amit azért viszonylag tempósan sikerült letudni az első héten. Azonban még a múlt évről megmaradt feladatok, restanciák rendezése nagyon sok időt, energiát és pénzt emésztett fel emellett is, tehát megfeszítetten dolgoztunk ismét. Ráadásul bejött még néhány tavaly előkészített projekt, amikhez rendszerterveket, ajánlatokat, kiegészítő anyagokat kellett készíteni. Így számomra az első két hét a számítógép előtti görnyedésből állt, amit csak az ehhez kapcsolódó telefonálgatás, faxolás, másolás szakított meg. A reggeltől késő éjszakáig vagy hajnalig tartó számítógépes munka fárasztó. Aki nem próbálta még néhány héten át, az el se tudja képzelni, mennyire. Az emberek jelentős része a számítógépet szórakozásra használja, ezért sokan úgy viszonyulnak ehhez a dologhoz, hogy "milyen jó neked, hogy ilyen kényelmes és kellemes melód van!" Nos, ha a cél az, hogy egy pályázathoz szükséges irdatlan mennyiségű dokumentációt a hozzá szükséges idő tizede alatt precízen előállíts, gyakran 30 - 40 képernyő (ablak) között ugrándozva, ez már eléggé fárasztó. Nehezítésül párhuzamosan kell több ilyent csinálnod, és mindenki türelmetlenül várja a saját anyagát. A feladat óriási koncentrációt igényel, mert nem csak a formai és tartalmi követelményekre kell ügyelni, hanem a legapróbb komponensig átgondolt műszaki elképzelést kell elővezetni, amit megvalósulás esetén nekünk kell átadni, beüzemelni, a megrendelő és a pályázatmenedzserek felé igazolva minden pontban a megfelelő paramétereket és működést. A legnehezebb azonban az, hogy ebben a kaotikus gazdaságú, válságtól terhelt világban mindenféle műszaki koncepció kútba eshet, mert a projektek átfutásának, megvalósításának hónapjai vagy évei alatt a piac sokszor átformálódik, megszűnnek kiajánlott termékek, illetve jelentős árváltozások következhetnek be, amiket a szállítónak, nekünk kell benyelnünk. Ezért nagyon fontos, hogy a gyártókkal, képviseletekkel, nagykerekkel jól letárgyaljuk a projektbe beállítható lehetséges eszközöket, beérkezéseket,  finanszírozást, lehetséges alternatívákat, garanciális kérdéseket. El lehet képzelni, hogy amikor több száz komponensről van szó, és az ember 4 - 5 teljes verziót végig fut, az bizony nem három perc.

Továbbá ezzel sem tudok általában folyamatosan foglalkozni csak éjjel, mivel nap közben a "sima" bolti ügyek menedzselésébe is bele kell ugrálnom. A figyelemnek ez a percenként sokszori átirányítása az, ami engem nagyon fáraszt. De ahhoz, hogy ezeket a projekteket finanszírozni tudjuk, meg kell teremteni a napi bevételeket, és nem küldhetünk el vevőket azzal, hogy bocs, most baromira el vagyunk foglalva!

Eztúton üzenem tehát mindazoknak a rokonoknak, jó barátoknak, ismerősöknek, akiket, akiknek:

• röviden és megfelelő indoklás nélkül leráztam
• nem mentem el hozzájuk valamilyen kellemes alkalomra, sörözni, stb.
• nem küldtem karácsonyi üdvözletet
• a telefonálás vagy skypolás rövidre fogására kértem

hogy ne haragudjanak rám, pusztán életben maradási technikákat alkalmaztam. Remélhetőleg előbb - utóbb kicsit rendeződnek a soraink, és mindenkivel lesz módom emberi módon szót váltani. Minden estre köszönöm a sok jó kívánságot, segítséget! Ígérem, ezeket szigorúan elraktároztam, és igyekszem mindenki felé viszonozni :)

Gyorsan elmúltak az ünnepek, és mivel a naptár úgy hozta, hogy a mostani szombat munkaszüneti napok közé ékelődött, a szokásos "se munkanap - se ünnepnap" konfiguráció állt elő. Igazából ma már nekiállhattunk volna a leltárnak, de voltam olyan kegyes a kollégáimhoz és magamhoz is, hogy ezt hétfőre halasztottam. A mai napot arra szántam, hogy otthon, a lakásomban valamiféle rendcsinálási akcióba kezdjek. Jobb helyeken ezt persze az ünnepek előtt szokás végezni, hogy mire a Jézuska meg a vendégek is betoppannak, csillogjon - villogjon minden. Nem beszélve a még jobb helyekről, ahol folyamatosan takarítanak és rendet tartanak.

Míg a szüleim éltek, mindig szép tisztaság volt otthon. A takarításból én is kivettem a részemet. A szobámat a sok drót miatt bonyolult volt takarítani, ezért ez az én privilégiumom volt, hasonlóan a műhelyhez. De gyakran segítettem a többi helyiség rendben tartásában is, különösen a nehéz dolgok mozgatása meg az egyéb strapás tevékenységek hárultak rám. De jó szívvel csináltam ezt, mert magam is szeretem, ha rend és tisztaság van körülöttem.

Aztán, mikor magamra maradtam, pár évig még hősiesen próbáltam elfogadható rendet tartani magam körül, de ez elég sziszifuszi küzdelemnek bizonyult, és egy idő után erősen háttérbe szorult. Alapvetően a cég által diktált feladatok kerültek első helyre, utána azok a kötelező dolgok, amelyeket állampolgárként, bagodi lakosként, muszáj elvégeznem. Ide sorolható a nagyszámú csekk menedzselése, a hivatalos okmányok, autók érvényes állapotban tartása, fűnyírás, hólapátolás, meg még ezer dolog. Mármost ha a nap 24 órájából levonjuk ezek mellett a kapkodva végzett tisztálkodást, a kaja bedobálását meg néha egy gyors bevásárlást, akkor sajnos kiderül, hogy a lakás takarítására már csak elenyészően kevés idő marad. Lehet persze mondani, hogy nem kéne annyit aludni, és akkor le lehet csípni még negyed és fél órákat. Azonban az a tapasztalatom, hogy ha ezt a kevéske alvást is mérséklem, abból nagyon rossz dolgok sülnek ki. Így aztán a takarítás kábé akkor halt ki az életemből, mikor a színházba - és hangversenyre járás, meg még jó néhány civil tevékenység.

Ma minden esetre sikerült elég sokat tevékenykednem otthon. Csak néhány kuncsaft jajongott telefonon, közülük is csak egy miatt kellett feljönnöm és kinyitnom a boltot. Elég sokat tudtam tehát otthon tevékenykedni. Ne tessék azért arra gondolni, hogy most ragyogó rend és tisztaság van, mert a masszív rendetlenségnek csak apró kvantumait tudtam felszámolni. Az öreg házban mindenhol potyog a vakolat, rengeteg a pókháló, van tehát munka bőven. Annak is örültem, hogy egyáltalán neki tudtam állni. Elvittem a papír konténerbe egy halom újságot, reklám anyagot, meg már aktualitását vesztett hivatalos leveleket. Ezeket persze át kellett szelektálni. Megérte, mert két olyan fontos iratot is találtam felbontatlan borítékokban, amikről nem is tudtam :)

Miközben otthon rámoltam, félfüllel a rádiót hallgattam. Érvénybe lépett egy csomó új adózási, számviteli jogszabály. Ezeket is meg kéne ismerni. Pár dolgot elmondtak a rádióban, de a céget érintő jogszabály változásokat még össze kellene bogarászni a netről, mert itt a nyakunkon az új év, és már alkalmazni kell őket.

A szüleim régen sokat meséltek a II. Világháború idejéről. Apám a fronton, anyám pedig különféle itthoni katonakórházakban, ápolónőként élte át a világégést. Elbeszélésükből kirajzolódott, amint a '30 - as évek nagyjából kiegyensúlyozott, békés korszakából föltámadt a háború ocsmány szelleme. Egyikük sem dicsekedhetett fényűző családi háttérrel, de békés polgári körülmények között éltek, és ha nehéz munka árán is, de biztos volt a megélhetés. Aztán ezt a stabil és kiszámítható életet összerondította a háború, mindkettejük fiatalságát kettétörve. Elmesélték, hogyan rongyolódtak le az emberek, miként veszítették el házaikat, vagyonukat a módos polgárok, állataikat a falusi gazdák. Meséltek az eltűnt, meghalt, nyomorékká vált családtagokról és barátokról. A bújtatott zsidókról és a megtorlásokról. A bombázásokról, óvóhelyekről. Arról, hogy az élelem fogyásával miként tértek rá egyre ócskább kajákra, a végén pedig már elképesztő dolgokat is megettek, amikről az ember nem is gondolná, hogy valaha ráfanyalodik.

Mostanság mi is valamiféle háború tanúi vagyunk. Bombázás és deportálás ugyan nincs, de láthatjuk, amint emberek tömegei mennek tönkre egyik napról a másikra. Egyre nehezebb előteremteni a mindennapi kenyérre valót. A tegnap még életképes és jól működő tervek, álmok mára bedöglöttek. Érték termeléséből már nem lehet megélni, mindenki meg azért mégsem lehet spekuláns, mert akkor nyilvánvalóan nem működik a rendszer. Az emberek zöme összehúzza magát, lemond rengeteg dologról, amit korábban megengedhetett magának, próbálja kicsinyke tartalékait beosztani. Benépesülnek a Sherwoodhoz hasonló hajléktalan telepek. Ismerőseim között alig van olyan család, ahol az elmúlt év ne hozott volna valami katasztrofális romlást. Ebből persze kiderül, hogy nem a felső tízezerhez tartozik ismeretségi köröm zöme. De hát őket is sújtja a válság: kisebb yacht, szerényebb repülőgép, el kell adni néhány vállalatot, stb. :)

Ami minket illet, a 2009 - re kitűzött cél a talpon maradás volt. Időnként emberfeletti erőfeszítésekkel, rengeteg lemondással, nagyon szerényre fogott igényekkel ezt sikerült is teljesíteni. Hálás vagyok a kollégáimnak, hogy ebben a valódi harcban társaim voltak. Az erőlködésben persze jócskán motiválta őket az is, hogy saját megélhetésükről is szó volt. Mégis, azt kell mondanom, különösen, ha összevetem cégünket jó pár ismert konkurenciánkkal, hogy a mi fennmaradásunkat az összecsiszolt munka tette lehetővé. Nagyon kellene már nekünk egy cégre szabott vállalatirányítási szoftver, amivel a feladatok elvégzését és az ügyfelek menedzselését kézben tudjuk tartani. De azt a fajta együttműködést, ahogyan mi itt dolgozunk, egyik szoftver sem képes kiváltani. Egymásra maximálisan figyelve, alkalmazkodva próbálunk közösen túlélni. Ez a technika néha nem optimális bizonyos nyűgös ügyfeleinknek. A legjobb partnereink azonban rájöttek, hogy ha ők is átveszik ezt a bizalmon és együttműködésen alapuló munkastílust, akkor mindenkor a legjobb kiszolgálásban lehet részük, és bármilyen extrém helyzetben számíthatnak ránk. Hálás vagyok tehát ezen ügyfeleinknek is, hogy a számukra is nagyon szűkre húzott gatyamadzag mellett kitartottak mellettünk, és magukévá tették ezeket az elveket. 

Az év teljes számszerű értékelése persze még hátra van, hiszen most jön az évváltás és a leltár, brutális munkák sorát nyakunkba zúdítva. Utána látjuk majd, hogy mennyire sikerült egyenesben tartanunk a dolgainkat. Nyitva voltunk az év utolsó három munkanapján is, és ez alatt a rövid idő alatt is számos üzlet realizálódott, ami kicsit még javít a mérlegünkön, illetve vannak olyanok, amik a januárt alapozzák meg.

Szerda estére rettentő fáradtság tört rám. Hazamentem, befutottam még Egerszegre pár dolgot elintézni, aztán korán ágyba dőltem. Szilveszterkor délelőtt még volt pár "last minute" ügyfelünk, délután pedig elhatároztam, hogy most egy nagyot fogok aludni. Bezártam a boltot, kikapcsoltam a telefont, aztán kész. Picit aludtam is, de már négy óra körül elkezdődött odakint a harc. Rakéták és pirotechnikai eszközök kezdtek durrogni, visítani. Ez később még csak fokozódott, mert egyre több ember gyülekezett a közeli faluháznál, és folyamatos durrogásba, villogásba merült a falu. Majd sötétségbe, mert valószínűleg eltalálták a közvilágítást is valamivel. Nem pusztán egy lámpatestet, hanem valami fontosabb alkatrészt, így a falu nagy részén megszűnt a közvilágítás is. A közelebbi és távolabbi szomszédok is jelentős pirotechnikai készleteket vetettek be, növelve a hangzavart. Ehhez járult a szokásos részeg ordibálás, kocsiajtók csapkodása, motorbőgetés. Na meg úgy tűnik, máshol sem zajlottak a dolgok lájtosabban, mert sűrűn száguldoztak a tűzoltók és a mentők is, szirénavijjogással színesítve a kavalkádot. Este nyolc körül már szellőztetni sem lehetett, mert odakint sűrű, kesernyés lőporfüst terjengett.

Nem tudom, hogy ezután a lepra év után mások mit ünnepeltek, én csak azt gondolom, hogy a háborús körülményekhez csináltak maguknak egy kis háborús hangulatot is.

Mindenkinek, így magunknak is, egy szeretetben és értelemben jobban bővelkedő új esztendőt kívánok!

A karácsony előtti pár napra nem találok jobb kifejezést, mint hogy sokkoló volt. A napi forgalmunk 8 - 12 -szerese volt a szokásosnak, és ezt most ugye csak hárman csináltuk a szokásos négy fő helyett. Sőt, amikor Gyuri Pesten járt, akkor csak ketten Nórival. Szerda estére egységesen totálkáros állapotba kerültünk, vagyis zárásra már csak hülyeségeket beszéltünk, és össze - vissza vigyorogtunk.  

A csütörtök számomra még munkával és futkározással telt, és estére a karácsony szentsége helyett a fáradtság tört rám elemi erővel. Az elmúlt hetek pihenés nélküli folyamatos hajtása és az állandó stressz szinte kiütött. Szerettem volna kicsit rendbe tenni a lakást, de egyszerűen a magam elé bambulás volt az egyetlen tevékenység, amire telett tőlem. Borika és Bence ugyanakkor nagyon unszolt, hogy menjek fel karácsonyra. Az amortizált énem és a szeretteimre vágyó énem komoly harcot vívott, hogy menjek, vagy maradjak? Azt találtam ki, hogy reggel hatra beállítom a telefonomat, és megnézem, hogy esik - e az eső? Aztán ha nem, akkor felmegyek Óbudára. Már háromnegyed ötkor fölébredtem, utána persze nem bírtam elaludni. Odakint meleg szél fújt, esőnek nyoma se volt. Fölmentem tehát még a céghez, elintéztem az elintézendőket, aztán fél nyolc körül elindultam. Amint beszálltam az autóba, zuhogni kezdett az eső. Akkor már szégyenszemre nem akartam megfutamodni, kiraktam a bal indexet, és hajrá. Ezzel megkezdődött utazásom minden idők legvadabb karácsonyi időjárásában. A mai napon minden volt az országban, amit a meteorológusok tanulnak, talán csak manna nem esett az égből. Az M7 - ig váltogatták egymást a szakadó esős részek a csepergős és teljesen száraz szakaszokkal. Rendesen kellett markolnom a kormányt, mert a szél cudarul rángatta az autót. Extra nehézségi fokozatként szembe mentem a nagyon alacsonyan sütő nappal, és amikor kibukkant a felhők közti lyukakon, akkor a vizes útburkolat úgy csillogott, hogy megfájdult tőle a szemem. Eleinte nem tudtam, hogy mitől fékeznek be hirtelen az előttem haladó autósok, aztán amikor ráfutottam egy ilyen csillogó szakaszra, akkor rájöttem. Utána egy darabig piros és sárga színekben láttam mindent. A Balaton mellett változott a helyzet. Ragyogóan sütött a nap, immáron oldalról. A tó és a szemközti hegyek lélegzetelállító látványt nyújtottak. Az oldalról és nagyon alacsony szögből jövő intenzív fényben valami elképesztő ragyogás, és szinte ismeretlen színek töltötték be a tájat. Nem tudom, "milyenista" festők alkothatnak ilyen képeket, a valóságtól teljesen elrugaszkodott színekkel és kontrasztokkal. A Badacsony furán megvilágított sziluettje egy hatalmas fekete felhő előtt. A tó felszínén víz és a jég által különös káprázattal  visszavert napsugarak. Füred előtt egy hatalmas fehér pamacs a víz felett, ami mellett a tihanyi félsziget az apátsággal meseillusztrációnak tűnik. Ha valaki ezen a reggelen kiment egy jó fényképezőgéppel egy alkalmas helyre, az iszonyatos képeket készíthetett. De mindez semmi ahhoz, amit a visszaúton láthattam. Amint elhagytam Budát és az ottani szutykos esőt, elindult egy olyan vetítés, amilyent még életemben nem láttam. Ha valaki az Armageddonról akart volna filmet készíteni, most csak ki kellett volna tennie pár jó kamerát, és felvenni, ami az égen történik. Másodpercről másodpercre, méterről méterre változott az ég képe. Elképesztő felhőalakzatok, szupercellák kísérteties megvilágításban, sosemvolt színek bizarr kombinációjában. Néha kénytelen voltam félreállni, és kattintgatni a fényképezőgéppel, de az egésznek a feelingjét ezzel a kis fényérzékenységű, alacsony felbontású géppel nem lehet visszaadni. A szivárványból például alig látszik valami. Zalaszentgrót felől masszív villámlás is látszott, azt nem is szándékoztam megörökíteni, igyekeztem még a sötétség és a nagy zuhé előtt hazaérni.

Nagyon jó volt pár órácskát Borikával, Bencével és Rékával tölteni. Sajnos Ágiékkal nem tudtam találkozni, mert ők később érkeztek, nekem pedig addigra már fel kellett szednem a horgonyt, hogy időben hazakeveredjek, sötétben nem tudok vezetni. Borika elképesztő mennyiségű finomságot készített az ünnepekre. Amíg ott eszegettünk a karácsonyi asztal körül, régi kellemes érzés kerített a hatalmába. Olyan volt, mint a régi karácsonyok idején. Mikor még élt Laci. Mikor még éltek a szüleink, és együtt ültük körbe az asztalt, Bence és Ági még kicsik voltak. Sőt, talán ez még valami ősibb, örök érzés lehet. Megszületett a Kis Jézus.

Az elmúlt napokban a tél olyan formát öltött, mint amilyen régen szokott lenni. Esett tehát a hó, és jó hideg lett. Eddig az időjárásra tulajdonképpen nem panaszkodhattunk, hiszen nem volt annyira durva, hogy akadályozta volna az ügyfeleink eljutását hozzánk, vagy az árubeszerző turnékat. Még a gázszámla is elfogadható értéken belül maradt.

Aztán bedurvultak a dolgok, és Tél Tábornok a klasszikus forgatókönyv szerint tette a dolgát. Pénteken megkezdődött  a havazás, és ha nem is túlságosan erőteljesen, de kitartóan hullt a hó egészen tegnap éjfélig. Szombaton a "ledolgozás" miatt rendes nyitva tartást csináltunk, de délután már alig jött vásárló, mert az utakon már nagyon nehezen zajlott a közlekedés. A rádióból és a netről értesültünk róla, hogy a környékünkön szinte minden utat lezártak a keresztbe fordult kamionok miatt. Így sajnos hiába vártunk a megrendelt árura is, a szállítmányozó cég központjából közölték, hogy az útlezárások miatt nem jön a kocsi. Emiatt kicsit korábban bezártunk, és nekiállhattam a hólapátolásnak. Jó nagy területet kell tisztán tartanom, és szombaton már 5 - 6 alkalommal elszórtuk a havat a legfontosabb helyekről. A lakás és a cég közti járdát is nekem kell tisztítanom, erre viszont még nem jutott időm. Nekiálltam hát a 10 - 15 centis havat elszórni. A műveletet nehezítette, hogy időnként feltámadt a szél, és munkám eredményét gyorsan összerondította. Nyolc óra körül már csitult a havazás, és morfondíroztam azon, hogy szabaddá teszem az autók számára is a kijutást, de akkor már nagyon fáradt voltam, és rendesen fáztam is, ezért másnapra halasztottam a folytatást.

A vasárnap tehát intenzív hólapátolással indult. Bár sütött a nap, baromi hideg volt, és komoly fájdalmat okozott a lélegzetvétel is. Aztán 11 óra körül eljutottam odáig, hogy elvben a Skodával és a Berlingóval is ki lehetett volna állni. Hozzáteszem, hogy ezt a közös útvonalat régebben a ház többi lakójával együtt szoktuk hómentesíteni, mostanában viszont a többiek inkább megvárják, míg én elszórom az egész nagy placcról  a havat, addig inkább óvatosan kémlelnek kifelé a hátsó udvari lakásokból.

Mikor végeztem, akkor indultam volna Egerszegre a Skodával, azonban az autó némi bánatos morgáson kívül nem reagált a slusszkulcsra. A belső hőmérő -16 fokot mutatott ekkor. Némi akku gyötrés után úgy döntöttem, hogy inkább a Berlingóval próbálkozom, az jobban szokott télen indulni. Vele is meg kellett küzdeni. Csak a hatodik alkalomra indult be, addig inkább fura, robbanásszerű hangok kiadásában jeleskedett. Egerszegen elintéztem a legfontosabb elintézendőket, nagy keresgélés után kaptam akkumulátor töltőt is. Hozzá kell tennem, hogy mindkét kocsiban új akkumulátor van, ezért eléggé zokon vettem tőlük, hogy egy kis -20 fokban már durcáskodnak. A poén az, hogy mire hazaértem, a hőmérséklet már -8 fokra emelkedett, és a Skoda pöccröff beindult. A töltő persze attól függetlenül jó lesz, így nagyobb biztonságban érzem magam, hiszen mindkét autónak minden körülmények között menetkésznek kell lennie.

A második kört délután így már a Skodával tettem meg. Ne tessék nagy száguldozásra gondolni, a havas, jeges utakon óvakodtam úgy, hogy lehetőleg ne ugyanabban a sávban haladjak, mint a szembejövő. Pár dolgot így is sikerült azért elintéznem, de a fölösleges körök miatt ez a vasárnap nem sikerült túl produktívra.   

Most viszont ismét durva zimankó várható éjszakára. Az előbb, amikor hazafelé jöttem, megnéztem a hőmérőt Ági és Bence ex - hintafáján, és - 26 fokot mutatott. Lefényképeztem a telefonommal, majd idebiggyesztem mindjárt, a reggeli munkálatokat megörökítő képpel együtt.

Ismerőseim már némileg aggódva közlik velem, hogy nagyon szétszakadtnak tűnök. Sőt, az egész csapat. Persze, tudjuk mi ezt jól. Javasolják, hogy vegyük alacsonyabbra fordulatszámot, mielőtt baj lesz. Persze, könnyű ezt mondani. Most valóban nagy a tét. Az egész évi nihilt, semmirevaló forgalmat vajon mennyire vagyunk képesek kompenzálni ez alatt a pár őrült nap alatt? Záporoznak a megrendelések, érdeklődések, de hárman fizikailag is képtelenek vagyunk lekezelni őket, miközben próbálunk vigyázni arra, hogy némely pihent ügyfelünkkel szemben megtartsuk az előírt jó viszonyt. Tehát nagyon komolyan most dől el, hogy az egész évünk milyen, vagyis gazdasági mutatóinkat helyre tudjuk - e pofozni, szépen mosolyognak  - e majd jövőre ránk a bankban, az APEH - nél, a kamarában, vagy homlokot ráncolva tekintenek a katasztrófaév után megtépázott mérlegünkre. Már pedig jól kéne kinéznünk, mert elvileg jövő évben elég sok projekt és megrendelés elé tekintünk, és ehhez bizony pedáloznunk kell a fenti hatóságok és hivatalok jó elbírálását kivívandó. Illetve 17 év óta először vagyunk olyan helyzetben, hogy a maradék pár nap sorsdöntő lehet. Sajnos, pár nagyon komoly projektünk elúszott apám-uram országunk érdekes bugyrainak vonzásában. Bár, van úgy, hogy az ember azt mondja, lehet, hogy nem is annyira baj, hogy kimaradtunk. Legalább nem minket vegzálnak majd, ha kiderül valami érdekesség a projektek vagy pályázatok körül. Mostanában úgyis olyan "bilikiborulós" időket élünk, és ez nem is baj. Ha szakmai pályán kell focizni, akkor kis cégünket nagyon nehéz megverni. A bundameccsekhez viszont nagyon rosszak vagyunk. Talán még eljön a mi időnk is...

Ehhez azonban bírni kell cérnával, ellen kell állni a fáradtságnak, az ördög csábításának pl. amikor alvásra és más lazulásokra csábít, miközben hegyekben áll az elvégzésre váró munka. Próbálunk sok vitamint enni, nehogy a settenkedő vírusok belerondítsanak a terveinkbe.

Közben, hogy egyszerűbb legyen az életünk, bedöglött a fénymásolónk is, amit most nagyos sűrűn kéne használni. Gondok lesznek a Skoda zöldkártyájával is, ugyanis idén már nem fogom tudni ebben a kavarásban megújítani. Igaz, január 12 - ig jó, de senki ember fia nem tudja, miként zajlik a megújítás jövőre, mert az Illetékes Elvtársak még nem voltak képesek megalkotni az új rendeletet. A szervizekben is teljes a tanácstalanság.  

Az időjárás pár nappal ezelőttig szerencsére kegyes volt hozzánk, és ezt a kis havazás sem okozott túl nagy kavarodást, csak Gyuri pesti útján okozott gondokat.

A karácsonyi készülődésre még csak nyomokban volt lehetőségem, kutyafuttában végignéztem pár üzletet. Azt kell mondanom, hogy a nálunk található vásárlói rohamnak nem sok jelét láttam a városban. A keleti végen felépített monumentális shopping center környékén tavaly ilyenkor egy tűt se lehetett leejteni, rendőrök irányították a forgalmat. Most szinte üresek voltak a parkolók, pár vevő lézengett a nagy hodályokban, elég volt egy - két pénztárat nyitva tartani a rengetegből. Lehet persze, hogy a hátralevő pár napban még megindul a roham, de semmiképpen nem lesz már olyan forgalmuk ezeknek a multiknak, mint tavaly. Hiába, lepattant nagyon a város és a környék is. Azt hiszem, sokaknak lesz hozzám hasonlóan egy keserves év után igen szerény karácsonyuk errefelé.

Kifordított világunkban nekem az advent jelenti a legnagyobb erőpróbát. Eredetileg ez a Megváltó várásának időszaka volt, amikor az ember jól teszi, ha kicsit elcsendesül, rendet rak maga körül és magában, átgondolja az átgondolandó dolgokat, és szorosabbra fűzi kapcsolatát szeretteivel és barátaival. Az időjárás is többnyire szomorkás és hideg, amikor jól esik meleg helyre húzódni, pláne, ha ott jó emberek vesznek körül.

Ezzel szemben a mostani marketinges advent a nagy felhajtásról szól, arról, hogy minél több vacakot vásároljunk meg a lehető legnagyobb tülekedés közepette. Zsigereimből viszolygok ettől az egésztől. Úgy is, mint az áruért tülekedő vevő, de úgy is, mint a pult másik oldalán álló eladó, aki ebben a cirkuszban képtelen a dolgát tisztességgel végezni. Ez a 17. karácsonyi szezonunk a cégnél, és bár minden évben durva hajtás volt, soha nem tapasztaltam ekkora kontrasztot az egész évi gyatra érdeklődés és az év végére koncentrált roham között, mint idén. Persze hiába vagyunk a megszakadás küszöbén, fizikai képtelenség megfelelni ezeknek az igényeknek.  A legnagyobb stressz a közintézmények és egyesületek felől jön, akik rettegve féltik kis maradék pénzecskéiket, hogy ha nem tudják idén hasznosan levásárolni, akkor elveszik tőlük. Csakhogy egyre több igényre kell azt mondanunk, hogy idén már nem érkezik, vagy ki kell találnunk valami okos helyettesítő terméket, természetesen megvizsgálva minden műszaki és egyéb szempontot, hogy felelősséggel ajánlhassuk a hiányzó cucc helyett. Káosz, idegesség, kapkodás, elérhetetlen ügyintézők, örökké foglalt telefonok, ideges ügyfelek. Advent. A háttérben a kereskedelmi rádiókból és tévékből folyamtosan szól a karácsonyi csengettyűszó. Engem már határozottan idegesít. Akár a plázamikulások. Mindegy. A hiba biztosan bennem van.

A falu központjában felállatottak egy karácsonyfát. A tövében ott van egy kis betlehemi házikó. Hogy emlékezzünk arra, mit is fogunk hamarosan ünnepelni. Jó, hogy valakiknek volt erre gondjuk és energiájuk, mert bizony ráfér a világra ez az emlékeztető.

Most már tényleg nagyon érezzük, hogy lehetetlenül kevesen vagyunk a cégnél a feladatokhoz. Kapkodunk, felejtünk, hibázunk. A problémák nagy részét az okozza, hogy nehezen tudunk egymással kommunikálni, mivel mindig van egy csomó vevő, ugyanakkor szinte az összes telefon is folyton cseng. Ismerősöm azt mondja, ahogy elnézi itt a loholásunkat, hogy milyen jó nekünk, mekkora forgalom van. Nos, igen, vásárló és főleg érdeklődő van szép számmal, de amikor az ember megnézi, hogy például november hónapban mi volt a sok rohangálás, szervezkedés és sok eladott áru után a tényleges pénzforgalom, hát akkor siralmas kép tárul fel. Gyakran egy 70 forintos pengető eladásával jobban megszenvedünk, mint egy milliós hangrendszer értékesítésével. Csakhogy pengetőből nyilván több fogy :)

Ma Gyuri megelégelte, hogy bármikor jön be hozzám, egy vagy két telefonnal a fülemen talál, és képtelen velem szót érteni. Azt vezette be, hogy leírja egy cetlire slágvortokban, hogy mit akar, és elém áll, aztán addig mutatja a lapot, amíg valamit nem mutatok neki kézjelekkel vagy fejbillentéssel. Aztán megy a dolgára, és hamarosan jön újra. Nem mondanám, hogy kifinomult kommunikáció, viszont hatékony.

Ami a forgalmunkat illeti, az történt, mint amit már az év elején prognosztizáltam. Soha annyi árajánlatot nem írtam, mint idén. A cégek, közintézmények, önkormányzatok mind takaréklángon üzemeltek idén, és most mérik fel, hogy az elemi szükségleteik kielégítése után még maradt - e valami kis elkölthető pénz, amit fejlesztésre lehetne fordítani. Özönlenek tehát az év elején és közepén megírt árajánlataink alapján a rendelések, azonban sok esetben nem tudunk mit kezdeni velük, mert a legtöbb nagyker és importcég raktárai rendesen üresek. Egyrészt az ő tőkéjük is durván megcsappant, másrészt senki se mert az egész évi példátlan pangás után év végére készleteket rendelni. Ahhoz, hogy a kínai kacatok decemberre beérkezzenek, legalább márciusban vagy áprilisban le kellett volna adniuk megrendeléseket. Akkoriban viszont még az is kétséges volt, hogy Magyarországon lesz - e egyáltalán év vége, vagy csak egy sima felszámolási eljárás keretében eladnak bennünket valami gazdagabb országoknak, mint pl. Moldávia vagy Ruanda. Lehetőségként persze felmerül, hogy Ausztriából vagy Németországból spejzoljunk, amit lehet, de az az igazság, hogy a válság szele őket is meglegyintette, a showbiznisz és a hozzá kapcsolódó kereskedelem ott is eléggé lepusztult. Számos jónevű cég dobta be a törölközőt, többek között egy olyan német nagyker cég is, akikkel korábban nagyon jó üzleteket tudtunk kötni. Másrészt a garanciális és szerviz kérdések megoldásában nem nagyon akarunk távoli cégekre támaszkodni, ezért a hazai nagykerekkel próbálunk valamit kapirgálni, de ez tényleg csak kapirgálás. Hogy a hátralevő rövidke hónapban mit tudunk hárman alkotni ebben a helyzetben az még rejtély számomra, de hogy megtümmedünk a végére, az tuti.

Ma este nagyon renitens módon viselkedtem. Itt hagytam a nagy roham - melókat, csapot - papot, és elmentünk Nórival Egerszegre a Zsinagógába egy koncertre. Régebben nem számított volna ez említésre méltó dolognak, hiszen ott voltam minden bérletes és bérleten kívüli koncerten. De hát az még békeidőben volt. Már az idejét sem tudom megmondani, hogy mikor voltam utoljára komolyzenei hangversenyen. Volt tehát bizonyos éhség bennem, Nórit pedig nem túlságosan nehéz megfűzni, ha valami jó kis zenei csemegéről van szó.  Nagyon csekély hírverés előzte meg, egyedül a Zalai Hírlap írt egy rövid cikket előzetesként. De sem a város weboldalán, sem a megyei vagy városi kulturális műsorajánlókban nem említették. Ennek ellenére szépszámú közönség gyűlt össze. A Zalaegerszegi Szimfonikus Zenekar adott koncertet Tóth László zongoraművésszel. A városi zenekarból is szinte mindenkit ismerünk, de most elsősorban Lacira voltunk kíváncsiak. Őriszentpéteri srác, már nagyon régóta ismerjük, tudjuk róla, hogy jó fülű hangtechnikus, zenetanárként is nagyon jó véleményeket hallunk róla, de zongoraművészként még nem volt alkalmunk meghallgatni őt. Már szerepelt ebben a blogban, mégpedig a Presser koncertről szóló bejegyzés első képén ő az, aki a zongora mögött ténykedik. Akkor éppen az éjjel - nappalos hangtechnikus szerepét játszotta, ilyen módon nagyon komoly részt vállalva az őrségi kulturális rendezvények sikerében.

A koncert Mendelssohn Hebridák nyitányával indult. A zenekar szép árnyalatokat használt, igazán profi előadást hallhattunk. Ezt követte Grieg a - moll zongoraversenye. Laci az első pillanattól az utolsóig a helyzet magaslatán volt, értelmezte és élvezte a darabot, és ez átragadt a zenekarra és a közönségre is. Aki ismeri ezt a művet, az tudhatja, hogy a zongoristát meglehetősen nehéz technikai feladat elé állítja. Laci hibátlanul oldotta meg a feladatot, és ebben a zenekar is jó partnere volt, mert kisebb pontatlanságoktól eltekintve nagyszerűen játszottak ők is. Különösen a zongoraverseny első és harmadik tételénél éreztem azt, hogy nyaminami, ez az előadás a világ bármelyik hangversenytermében megállná a helyét. Valami kekeckedő kritikus persze biztosan talált volna hibát az előadásban, de nekem, és a közönségnek nagyon bejött a produkció, kemény vastapssal honoráltuk a darabot. A koncert második felében Schubert III. szimfóniája hangzott el. A zenekar ebben is nagyon kellemes összbenyomást tett ránk, de még mindig a zongoraverseny hatása alatt voltunk.

Nagyon kellemes koncertélménnyel lettünk gazdagabbak, az én füleimnek már határozottan szükségük volt a sok agyonkompresszált konzervzene után erre a friss akusztikai élményre.

Lacinak pedig további sok sikert kívánunk a zongoraművészi pályán, azzal az önző reménnyel, hogy sok jó koncertélményre számíthatunk tőle :)

Végezetül egy telefonos kép, ami persze nem tudja visszaadni egy, a Zsiniben tartott koncert sajátos hangulatát, ezért mindenkinek csak azt ajánlhatom, próbálja maga is megtapasztalni ezt, ha Egerszegen jár!