Az ebéd számomra mindig egy kis futóversennyel kombinált étkezési ceremónia. Fél órám van arra, hogy elszaladjak a közeli iskola ebédlőjébe, bekapjam az ebédet, hazafussak lecsekkolni, nem jött-e valami fontos a postaládába, bekapni az ebéd utáni gyógyszereket, elintézni, ha akad otthon valami sürgős teendő, majd vissza gyorsan a céghez. Közben esetleg még egy kis postalátogatás, ha nem jutottunk el délelőtt oda, és természetesen folyamatos mobilozás.

Az iskola konyháján teljesen jól főznek, bőséges a kaja, és ami a legfontosabb, nagyon gyorsan be lehet lapátolni. A gyerekeken kívül a tanárok, az önkormányzat dolgozói, és hozzám hasonlóan néhány cég dolgozói is odajárnak ebédelni. Néha ebéd közben meg szoktuk persze tárgyalni az aktuális eseményeket is, aztán mindenki rohan a dolgára.

Ma a mákostésztám betermelése közben Irénke ült le az asztalomhoz. Itt tanít az iskolában, gyakran látom őt a gyerekek között. A volt általános iskolai és gimnáziumi osztálytársamnak a felesége. Bár naponta látjuk egymást, köszönünk egymásnak, ritkán fordul elő, hogy egy asztalnál étkezünk. Beszélgetésbe elegyedtünk, és persze rákérdeztem, hogy mi hogy van a Géza barátom? Erre Irénke elsírta magát, és elmesélte hogy a férje meghalt pár hónapja. Azt hittem, rosszul hallok. Pár szóval elmondta a gyors lefutású betegség történetét. Aki nem élt át hasonló dolgokat, persze fel se tudja fogni, hogy min mentek keresztül. Sajnos nekem túl bőséges tapasztalatom van arról, hogy mit is jelent egy ilyen eset. Ráadásul két hétre rá Géza öccse is meghalt. Mélyen megrázott a beszélgetés.

Gézával valamikor tavasszal futottam össze a faluban, akkor is épp kajából futottam hazafelé, ő pedig  itt állt meg autóval valamit elintézni. Egy közeli faluban lakik a család. Beszélgettünk, kielemeztük a nem túl rózsás gazdasági helyzetet, ami mindenkit erőn felüli gürizésre késztet. Megállapítottuk, hogy régen dumáltunk már egy jót, és le kéne ülnünk valamikor nyugodt körülmények között, és egy krigli sör mellett megbeszélni a dolgokat.  Vigyorogva váltunk el, hogy talán hamarosan sor kerül a dologra.

Aztán Géza fogta magát, és se szó, se beszéd, itt hagyott minket. Akárcsak a bátyám. Akárcsak egy csomó volt osztálytársam, vagy egyetemi évfolyamtársaim. Rohadtul fogyunk. Főleg a srácok. Akik megmaradtunk, még ezerrel kaparunk, dolgozunk, mint az állat. Rengeteg hozzám hasonló korú barátom, ismerősöm közül alig páran mondhatják el azt, hogy igen, elég volt a mókuskerék tekeréséből, befutottam, mostantól lazítok, egészségesen élek, odafigyelek a szeretteimre, élvezem az életet. A többség kőkeményen dolgozik , hogy legyen miből fizetni a kamatos kamatokat, hogy fizesse a gyerekek továbbtanulását, vagy legyen miből teletömni az egészségügy feneketlen gyomrát, ha lerobban. Túl sok meló, túl sok stressz, pihenés nuku, és mégis mindig kevésnek ítéltetik, amit teljesítünk. Görcsösen hajtjuk a rohadt mókuskerekünket, hogy meglegyen sárga csekkekre való, közben észre sem vesszük, hogy elmaradnak mellőlünk azok, akik fontosak voltak nekünk. Aztán, amikor tudatosul a hiányuk, akkor eszünkbe jutnak azok a bizonyos félbemaradt vagy elmaradt, és már soha be nem pótolható beszélgetések.

Kinek a tartozását törleszti a mi nemzedékünk?