BagodTimes

Az ifjabb Simonyi Károly, Charles Simonyi ismét fent van az ISS - en. Nagy dolog ám ez. Egy magyar ember már másodszor jár a világűrben. Most korántsem foglalkozik vele annyit a sajtó, mint előző űrutazása idején. Hiába, most a válsággal van mindenki elfoglalva. Pedig ez a tudományos kalandorkodás számomra izgalmasabb minden válságnál. Nézzük csak meg: az emberi butaság által összerondított világban minden, ami a szélhámosság által termelődött, recseg - ropog. A Föld is elég ramaty állapotban van a túlnépesedés, a környezetkárosítás, a klímaváltozás és számtalan más, általunk előidézett baj miatt. De a bolygónk továbbra is megbízhatóan kering a Nap körül, az ISS pedig a Föld körül. A fizika törvényei működnek akkor is, amikor az emberi törvények nem akarnak, akkor is, amikor ostoba törvényeket hozunk, hogy megszeghessük őket. A természeti törvények kiszámíthatósága jóleső kapaszkodót ad ebben a csúfosan szétpotyadozó világban.

Meg tudom tehát érteni Simonyit, aki horribilis pénzt áldoz az űrkalandokra. A világ megismerésére és megértésére való vágyat valószínűleg édesapjától, a híres műegyetemi professzortól örökölte, aki akkor is halhatatlan lett volna, ha semmi mást nem csinált volna, csak a "Fizika kultúrtörténete" című nagyszerű könyvet írta volna meg. De ezen kívül mérnökök generációit tanította fizikára. Bátyámtól tudom, hogy nagyszerű előadó volt.

A másik szimpatikus vonás Charles Simonyiban, hogy a rengeteg pénzt ő MUNKÁVAL kereste. Egyszerűen jó fej. Számtalan fontos innovációban vett részt, így például nagy érdemei vannak mindennapi munkaeszközeink, a Word és az Excel kidolgozásában és fejlesztésében. A megszerzett vagyonát természetesen jól is tudta forgatni, de híres jótékonyságáról és mecénási tevékenységéről is. Hallani persze olyan hangokat is, hogy "Fordíthatta volna ezt a temérdek pénzt valami okosabbra is!". Azonban úgy gondolom, hogy ő pontosan tudja, hogy ezzel az űrkutatás fejlesztését segíti, és még fantasztikusan szórakozik is.  Odafent érdemi kutatásokat folytat, de közben van ideje és energiája gyerekekkel és rádióamatőrökkel társalogni, fórumozgatni, szóval olyan ember, aki példakép lehet a mai gyerekek számára. Ha a mai gyerekeket egyáltalán érdekli még az ilyesmi. Mi gyerekkorunkban persze mind űrhajósok akartunk lenni. A mostaniak meg talán brókerek, vagy telefonos ügyfélszolgálatosok, esetleg marketing menedzserek, nem tudom.

Simonyi űrbéli élményeit szépen megvalósított honlapján követhetjük nyomon.

Az éjjel sokáig szenvedtem számítógépes ügyviteli rendszerünk karbantartásával. Az ilyen jellegű ténykedésekre csak hét végén kerülhet sor, ügyfélmentes állapotban. Mivel szombaton a jó időt kihasználva a ház körül dolgoztam, maradt a vasárnap. Gyakorlatilag az egész napomat fel is emésztette a rendszer átgyúrása. Elméletileg egyszerű MSQL engine újrarakás lett volna, majd a programok upgrade-je, adatbázis visszatöltés, némi igazítás. De hamar kiderült, hogy a szoftver fejlesztőjének immáron többször módosított útmutatója sem frankó. Többre mentem tehát a józan paraszti ésszel, meg azért a több, mint 30 éves számítógépes gyakorlat sem volt hátrány. Így aztán fölpakoltam a központi gépre meg a sajátomra szükséges komponenseket, össze is jött a dolog, és már megveregettem volna a vállamat, ha Nóri gépével nem faragtam volna be. Azon még Win98 fut, és bár a fejlesztők első körben mondták, hogy nem lesz semmi probléma azzal sem, azért kiderült, hogy az élet nem ilyen egyszerű. Számtalanszor futottam neki a beállításoknak, és ugye minden esetben újraindítás, több perces timeout kivárása, hibaüzenetek értékelése, netes megfejtő bányászat, de sajna nem jutottam előbbre. Csak az tisztázódott bennem, hogy a program új változatát úgy írták meg, hogy az már Win98-on ne legyen installálható. Gondolkodtam rajta, hogy visszatelepítek mindent az eredeti állapotába, csakhogy ezzel elveszítenénk a további frissítések lehetőségét, márpedig amint kormányunk, vagy helyesebben kormányszerűségeink ténykednek, lesznek itt ÁFA - , meg egyéb számviteli változások, az tuti. A gépre pedig több okból sem akarok egyelőre XP-t rakni, sajna kell még nálunk egy 98-as gépnek is lennie. Szóval ez a kérdés nyitva maradt, de sokat nem vacakolhatok rajta, mert Nóri számára biztosítani kell a hozzáférést a rendszerhez.

Az adatbázis matatás után zsongó aggyal mentem haza lefeküdni, de mivel gondoltam, hogy kissé lazább nap elé nézünk, talán tovább alhatok. Utána pedig az orvoshoz szerettem volna elmenni, mert hetek óta nem bírok kigyógyulni a kínzó köhögésből, és ez már több, mint kellemetlen.

Nos, ebből nem lett semmi. Kora reggel elkezdett csöngeni a telefon, és mire feljöttem a céghez, itt már állt a bál. Reggeli közben vigyorogva olvastam a nekem szóló horoszkópot az újság utolsó oldalán: "ma többeket magára fog haragítani!". Ez össze is jött aztán. Meséltem Áginak, hogy gyakran érdemes lenne egy kandi kamerával rögzíteni az itteni eseményeket, eladni egy tévének, nagyobb nézettségi indexe lehetne, mint egy színvonalas Győzike - shownak, vagy hasonló izéknek. 

Nézzünk néhány ügyfelet a mai felhozatalból:

A. Ritkán jön, de akkor nagyon, és sokan. Egyikük is képes órákon át az egész céget munkaképtelenné tenni, hárman, totálkárra futtatnak mindenkit. Amúgy nincs vele semmi gond, csak nagyon fárasztó(k).

B. Hatalmas nagy problémával jön, nagyon nehezen tud fontos hivatalából elszabadulni. A problémája megoldásához Gyuri kellene, de őt A és csapata kötik le. B ezért ideges, és kikéri magának, hogy Gyuri nem körülötte ugrál. Persze egy telefonhívás segített volna megfelelő időpontot találni, de hát B fontos ember, nem szokott hozzá, hogy holmi szerviz ügyekben időpontot kérjen. Hozta magával egyébként C - t, akié a hibás hangszer, de C egyedül nem mozog, B az ő ombudsmanja, sofőrje, meg jogi képviselője is. C csendben figyeli a fejleményeket.

D - vel akkor találkoztam össze, amikor rohanvást jöttem föl reggel a céghez. Ő egyébként jó ismerős, több, mint egyszerű ügyfél. Épp szállt ki a kocsijából, és mikor rákérdeztem jövetele okára, elkezdett nekem mesélni egy végtelen történetet Ádámtól és Évától, de még mielőtt a Vízözönig jutott volna, megcsörrent a zsebemben a telefon. E hívott egy alföldi városból, technikai segítséget kérve. Csöpörgött az eső, javasoltam tehát, hogy hívjon később, D - vel elindultunk befelé, ő közben folytatta történetét. Beértünk az üzletbe, én még mindig nem értettem, hogy hova is akar kilyukadni, csak megrettentem a boltban uralkodó sokaság láttán. Igyekeztem levetni a kabátomat, de közben már egy telefont nyomtak a kezembe. F hívott, egy 2 hete adott árajánlat ügyében. Őt is megkértem, hogy hívjon kicsit később. Közben D már eljutott odáig, hogy beszélhettünk a valódi problémájáról, melyek egy részére megadtam a választ, másik részéhez Gyuri kellett volna, aki viszont az A brigád és B között multitaskingolt kicsit üveges tekintettel. Közben nekem újabb telefonjaim adódtak, de nagy nehezen Gyuri át tudta venni D - t, és Kriszti segítségével lemenedzselték a kérdést. Aztán befutott Nóri. Itt lett volna az ideje, hogy összehívjam a munkatársaimat egy rövid megbeszélésre, de reménytelen volt, mert mindenki tárgyalt, telefonált, vagy a billentyűzetet csapkodta. Közben bekapcsoltam a gépemet, beömlött egy halom sürgős választ igénylő email is, és elkezdtek szkájpon is hívogatni, ez utóbbit kénytelen voltam leállítani. Aztán B - ék morogva távoztak, mikor megtudták a problémájuk megoldásának lehetséges árát, majd kisvártatva D és az A csapat is elment. Közben persze voltak még ügyfelek, de ők simán csak vásárolni, vagy érdeklődni jöttek, a sztori szempontjából érdektelenek.

Amint letisztult a helyzet, hazafutottam a mosógépből kidobálni a ruhákat. Út közben összeakadtam G - vel, aki mondta, hogy megvár, mert nagyon komoly ügyben akar tárgyalni velem. G valódi nehézbombázó, a KIX már attól is felszökik, ha csak előttünk halad el autóval. Januárban kért csomagajánlatot több cuccra. Mondtam neki akkor egy árat arra az esetre, ha valamennyi készüléket egyszerre megveszi. Nagyon tetszett neki az ügy, de két nap múlva úgy jött vissza, hogy most csak egy tételre van pénze. Amint a kiajánlásban szerepelt, egy tételre is adtam volna neki árengedményt, de nem akkorát, mint az egész cucc megvételekor. Akkor addig kesergett - könyörgött, hogy végül odaadtam neki azt a tételt a nagyobb kedvezménnyel, csak hogy szabaduljak tőle, mert amennyi időmet elvitte, az alatt rengeteg hasznosabb tevékenységet tudtam volna folytatni. De mondtam neki, hogy a folyamatos áremelések miatt ne számítson arra, hogy a többi tételt a későbbiekben hasonló kedvezménnyel meg fogja kapni. Most pedig még egy dolgot szeretett volna megvenni, de természetesen a januárban hallott áron, ami már rég a múltba veszett. Megpróbáltam neki észérvekkel elmondani, hogy ez már teljesen képtelenség. Mondjuk G - nél az észérvek nem sok vizet zavarnak. Belefogott a kesergésbe, kunyerálásba, bolhapiaci stílusú alkudozásba. Közben ismét hívogattak telefonon, de ő csak várt a sorára. Ismét hívott E, aki vett valahol egy szintetizátort, de sok mindent nem tud rajta működtetni, mert nem érti az angol leírást. Megpróbáltam neki pár percben elmondani a lényeget, de kiderült, hogy sokkal mélyebbről kellene kezdeni a tudományos előadást. Megkértem tehát, hogy folytassuk a diskurzust este, G - nek már úgyis vérben forogtak a szemei. Ettől E hallhatóan megsértődött, hiába magyaráztam neki, hogy épp többen is várnak itt rám. Kénytelen voltam G - vel rövidrezárni a dolgokat. Bár a rég kiajánlott árat lehetetlenség volt már tartani, felajánlottam neki az új árból egy kedvezményt, csak hogy szabaduljak tőle. Még tipródott egy fél órát, míg én más ügyfelekkel foglalkoztam, hallottam, amint Krisztinek és Gyurinak engem ócsárol, majd egy "Ezt most megjegyeztem!" mondattal végre távozott, miután sziszegve kifizette az általam ajánlott árat.

Ez történt délelőtt röpke két óra leforgása alatt. Utána állhattunk neki az érdemi munkának, pár perc alatt egyeztetni a heti teendőket. Majd Gyurit gyorsan megkértem, ugorjon be a bankba meg egy rejtélyes templomi hangosítási hiba ügyében. Közben hozzánk azért folyamatosan jöttek a népek, csengett a telefon, stb. De délután már kicsit "kiegyensúlyozottabb" ügyfélgárda jött. Kiemelni csak H -t tudnám, aki elképzelt valóságshownk egyik sztárja lehetne. Szerénynek éppen nem nevezhető életművész az úr, folyamatosan röhögésre készteti hallgatóságát. Keresett valamit, amire én két ajánlatot mondtam neki, egy egyszerűbb, olcsóbbat, és egy extrákkal felszerelt, csicsás, drágább változatot. H először egyértelműen az olcsóbbat kérte, aztán gondjaiba merülve futkározott fel - alá az üzletben, és egyszer csak kifakadt belőle, hogy "De hát miért tagadnám meg magamtól a jobbikat?" Ismét kitört belőlünk a röhögés. Közben telefonok, email hegyek, Skype, gordonkázás - most mindenki azt taglalja, hogy mi lesz velünk Gordon uralma alatt - aztán bezártunk. Rohanás bevásárolni, majd még elmentem a temetőbe is, kicsit rendbetettem a sírt meg vittem egy kis virágot, már a tegnapi évforduló kapcsán is.

Ennyi szusszanás után most pedig megyek, és folytatom a tennivalóimat.

Így hívta mindenki a faluban. Anyámat tisztelet és szeretet övezte, gyakran keresték meg tanítványai, és általában a falubeliek, szomszéd falvak lakói is ügyes - bajos dolgaikkal még nyugdíjas korában is. Anyám mindenkinek segített: németet fordított, egészségügyi dolgokban adott tanácsokat, gyerekeket korrepetált. Sokan emlegetik régi tanítványai közül, hogy mindig a kicsúfolt, gyámoltalan gyerekeket védte az erőszakoskodó, nagyszájú társaik ellenében. Aktív tanár korában hosszú ideig vezette a faluban a színjátszókört, kézimunka tanfolyamot szervezett, meg számtalan érdekes dolgot, ami mai eszemmel alig fogható föl, hogy miként tudta a nap 24 óráját ennyi felé osztani.

Mert ugyanakkor mindig azt hangsúlyozta, hogy számára a legeslegelső a család, és valóban mindig ennek rendelt alá mindent. Utolsó pillanatáig a mi sorsunk és szeme fényeinek, unokáinak sorsa érdekelte csak. Minden gondolata körülöttünk forgott, hatalmas segítő erejét Istenbe vetett hite, imádságai táplálták.

Amikor elment, az arra volt példa, hogy mennyire bizonyos emberek sorsától függ minden. Azt szokták mondani, hogy senki sem pótolhatatlan. Szerintem igenis vannak pótolhatatlan emberek. Ő csendben a háttérből tette csak a dolgát, de amikor ez a szerény tevékenység megszakadt, hirtelen hegyek dőltek össze, és megtapasztalhattuk a "nélküle" érzés nyomorúságát. Apámon alig pár hónapon belül eluralkodott súlyos betegsége, én kétségbeesetten próbáltam vigighurcolászni őt a már akkor is roskadozó magyar egészségügyön. Gyógyulást nem találtunk, csak elmondhatatlan kínokat, amiket részben ő élt át, részben én, látva a sorsát. Egy év sem telt el, és rádöbbentem, hogy minden megtakarított pénzem orvosok és ápolónők zsebébe ment, de sajnos hiába. Közben a munka is háttérbe szorult, a számítástechnikai KFT - t nyomtalanul kirobbantották alólunk. Barátaim sorra elmaradoztak, barátnőm egy szép napon vidámabb és kevésbé stresszes fickót talált magának. Kezdődött a zuhanás, melynek stációit nem lehet elmondani. Egyetlen ember érette csak meg, hogy pontosan min is megyek át, Laci. De ez a megértés neki sem tett jót. Azóta megtanultam, hogy az emberek két nagy csoportba oszthatók. Az egyik rész, aki már megért hasonló személyes tragédiákat, a másik, akik még nem. Utóbbiak azért nem foghatnak fel bizonyos dolgokat, mert még nincs meg hozzá a képességük. De sajnos bármelyik pillanatban átkerülhetnek a másik táborba ők is. Nem várhatunk hát együttérzést azoktól akik nem tapasztalták még meg ezt a rettenetes átmenetet. Sőt, az ember gyakran akkor kapja a legfájóbb pofonokat, amikor gyászában elbújna a világ elől, vagy első bátortalan lépéseit teszi egy "Nélküle létező" világban.

Isten áldja meg azokat, akik az elmúlt nehéz időkben segítettek fölállni, elviselni az azóta bekövetkezett újabb fájdalmas veszteségeket.

Anyám 15 éve, 1994. március 29 - én ment el az Ő országába. Álmaimban gyakran süt - főz valami finomat, jótanácsokkal lát el, arra kér, vigyázzak magamra.

Mármint a Musikmesse Frankfurt, ami jövő héten lesz. A frankfurti vásár a világ legnagyobb zenei szakkiállítása. Ott szokták bemutatni a hangszer újdonságokat, a legújabb hang - és fénytechnikát, na meg a friss zenei szoftvereket. A gigantikus kiállítócsarnokokban sétafikálva összefuthatsz bármikor egy világhírű muzsikussal, de az is teljesen életszerű, hogy mikor a rengeteg büfé egyikében leülsz egy sör  + virsli kombinációra, akkor a szomszédod valamely zenei világcég vezetője. Ott ezekkel a zeneipart meghatározó emberekkel és celebekkel testőrök nélkül találkozhatsz, és általában tök normális, hogy bárkivel szóba elegyedhetsz. Mint ahogy téged is meg fognak szólítani ezért - azért. Nincs protokoll, úgyis tudják, hogy aki a zenei bizniszben fut, az egységesen flúgos, nagyjából egy család.

Idén nekem is lett volna kedvem elmenni, de sok minden bekavart. Laci halála előtt minden évben voltunk a céggel a vásáron. Nem csak a szakmai ismeretek miatt, hiszen azok most már a neten nagyjából elérhetők, de tényleg fontos a cégek vezető embereivel a személyes kapcsolat, ami most már sajna évek óta halványodik. Másrészt a vásár nagyon izgalmas és érdekes még a kívülállóknak is, hiszen a nagyszerű zenészek a számos színpad valamelyikén mindig muzsikálnak, állandóan érdekes dolgok történnek, az egész egy óriási show.

Nagy élmény maga a város is. Frankfurt Európa pénzügyi központja, és ha valaki a belváros felhőkarcolói között sétálgat a sokféle nemzetiségű ember multikulti forgatagában, akkor valamiféle amerikai érzés keríti hatalmába. De ha kicsit kijjebb megyünk a külvárosok felé, ott vannak az ódon német házak, a szűk kis utcácskák, ahol csak német precizitással lehet a zsebkendőnyi helyeken parkolni, rend és fegyelem uralkodik.

Hogy messze van - e Frankfurt? Hát, tőlünk  a Messe hatalmas parkolója kb.1000 km - re van, és ezt a távolságot 2 - 3 megállással 8 - 9 óra alatt le szoktuk futni. Néha gyorsabban is, mert a német autópályán nincs sebességkorlátozás, csak a karbantartások és a balesetek miatt kell hosszabb menetidőt kalkulálni. Lehetne menni persze Sármellékről is repcsivel, de idén a válságra való tekintettel nem megy járat Frankfurtba, talán majd nyártól közlekednek ismét a gépek.

Végülis egy csomó dolog szerencsétlen egybeesése miatt nem tudunk idén menni a vásárra, de ahelyett, hogy ezeket részletesen kifejteném, elmondom inkább az ide kapcsolódó székely viccet.

Az idegen betéved egy székely faluba, és feltűnik neki, hogy nem harangoznak délben. Meg is kérdezi egy arra járó bátyókától, hogy miért is van ez?

- Jaj, kérem szépen, hosszú története van annak! Először is, mióta meghalt a régi sekrestyésünk, azóta a Pali bácsi harangozna, de az szinte mindig részeg. De ha nem, akkor se biztos, hogy megtalálja a sekrestye ajtajának a kulcsát, mert néha a plébános úr elkeveri valahova. De hát ugye a torony is igen rossz állapotban van már, meg a harangkötelet se ártana kicserélni. Nameg aztán harangunk sincs...

Valahogy így vagyunk mi is :)

Tegnap Miki barátomtól elég fontos ügyben vártam telefont. Mikiről tudni kell, hogy hivatásos természetvédő, aki meghitt kapcsolatban van a 100 km - es körön belül levő valamennyi kis virággal, fával, dudvával. Saját lábán járta be a megyét, a környéket, a fél országot, meg külföldön is számos helyet, és több tízezer GPS-es bemért pötty jelzi a fontos élőhelyeket féltve őrzött térképein. Régebben együtt jártuk az erdőket, mezőket, elhagyott szőlőket és mocsaras legelőket. Séta a természetben, jó levegő, fotók ritka védett virágokról - haj, minő gyönyörűséges időszak volt az. Közben persze ki lehetett tárgyalni a zenei, politikai meg egyéb dolgokat is.

Nos, Miki tegnap közvetlenül zárás után hívott fel otthonról. Elmesélte, hogy elveszítette a mobilját Lenti közelében az erdőben. Mondom neki, hogy hogy lehetett ilyen béna, meg miért nem kereste meg, hiszen a nála lavő GPS-szel vissza tudja követni az utat. Erre elmesélte, hogy a Talicskás Embert üldözte az erdőben, közben pottyanhatott ki. A Talicskás Ember nagy adag szemetet meg építkezési hulladékot (sittet) akart elhelyezni a gyönyörű erdő mélyén, Miki pedig ebben szerette volna megakadályozni. Mesélte, hogy vagy másfél kilóméternyire bent volt már az ember az erdőben, mire utólérte. Tehát nem az az "erdőszélen burogatós" típus volt. Ilyenkor jön Miki szívhezszóló és igen erélyes felszólítása a cselekmény meggátolására :) Magam is tanúja voltam egy - két hasonló fellépésnek. Ráadásul nem sokkal korábban egy másik embert bírsággal fenyegetve szólított fel arra, hogy hagyja abba a kakasmandikó kitermelést egy domboldalban. Ezt hívják szélmalomharcnak. Mikit szokás szerint megviselik ezek az afférok, mert hiába a felvilágosítás, hiába a meggyőzés, az érvelés, ezek a dolgok évről évre ugyanúgy felbukkannak.

Azt mondja Miki, ez az egész ország olyan, mint a Talicskás Ember.

A Windows úgy kezeli a futtatott programokat, és az általunk nem is érzékelt, de a számítógépben zajló folyamatokat, hogy látszólag mindent egyidejűleg intéz. Ez persze nem lehetséges, hiszen a valóságban csak egy, vagy egy pár processzor van a számítógépekben, és ezek egyidejűleg csak egy tevékenységet képesek csinálni. A Windows ezért a különféle folyamatokból "szálakat" (angolul: thread) képez, és minden szálból végrehajt egymás után egy kicsit, olyan gyorsan váltogatva ezt a játékot, hogy számunkra párhuzamosnak tűnik, amint képet rajzol a monitorra, egeret és billenytűzetet kezel, behozza a netről a dolgokat, letárolja azokat, stb. Ezt a párhuzamos folyamatkezelést nevezzük ugyebár multithreadingnek, bár vannak eltérő terminológiák is.

Azért kezdtem ilyen "Számítógépekről kezdőknek" könyvbe való leírással, mert az elmúlt napokban én is kb. így tevékenykedtem. Vagyis ezer dolgot csináltam egyszerre, azonban ez nekem korántsem megy olyan jól, mint egy PC-nek, vagyis elég sokat tévedek ilyenkor, és a végére jól ki is fáradok. 

Vasárnap éjjel már jól kidekoráltam a naptáramban a hétfői és a mai napokat, de aztán szokás szerint bejött még hatalmas mennyiségű, előre be nem tervezett dolog is. Főleg árajánlatkérések, amik ismét nagy tömegben érkeznek neten, telefonon, meg jönnek azért emberek személyesen is az üzletbe árakat tudakolni, főleg, ha műszaki megfejtésekkel van a dolog összekötve. Nap közben elsősorban az ilyen személyes meg telefonos ügyeket intéztem, estére hagytam egy halom emailt. Ezzel aztán jól meg is jártam, mert fél nyolc körül leállt a net a T-online vonalon. Elfutottam haza vacsorázni, gyorsan elégettem az udvaron egy halom száraz csekmetet, aztán jöttem fel, de semmi. Egy darabig még tettem - vettem olyan dolgokat, amikhez nem kell net, de azokból már nagyon kevés van. Aztán elhúztam haza, ahol azért megnéztem a notebookon a helyzetet. Mobil neten érdekes módon egyedül a skype ment, semmi más, de azon legalább pár függőben levő bizniszt el tudtam rendezni olyan üzletfelekkel, akik hozzám hasonlóan éjjel is dolgoznak.

Az elintézetlen ügyek ma reggelre így elég szépen föltornyosultak, nagy energiákkal estünk neki tehát, hogy a sok "threadet" feldolgozzuk, lehetőség szerint értelmes és eredményes módon. Eközben be kell vallanom, hogy elég randa sumákságot követtem el kollegáim és magam ellen. A frissen elkészült céges reklám molinókat el kellett ugyanis vinni a helyi ponyvás szakemberhez a végső konfekcionáláshoz, és autó helyett gyalog mentem. Ezzel legalább fél órával tovább tartott az intézkedés, mintha kocsival elszaladtam volna a falu végére meg vissza, de egyszerűen kívántam egy kis sétát és azt, hogy kilevegőztessem a fejemből a sok hülyeséget, ami nap közben belenyomul. Nagyon jól is esett a séta, régen jártam már gyalog abban az utcában, ahol egyébként a cégünk is elindult hajdanán. Kocsival átzúzva fel se tűnt egy csomó változás, ami az utóbbi években történt, és most csodálkozva fedeztem fel ezeket. Új házak, felújított régiek, új lakók, átalakult patakpart, meg sok minden. Nagyon szeretek gyalogosan közlekedni és nézelődni városban és a szabad természetben is, de az utóbbi évtizedekben ezt a hobbimat is el kellett nyomnom sok minden mással együtt. Most bűnös módon adóztam e szenvedélyemnek... :)

Persze mindig megiszom a levét az ilyen léhaságoknak, most is összekavarodtak frankón a dolgok, mire visszaértem, és ilyenkor aztán még több energiát emészt fel mire az ember nagyjából helyrerakja dolgokat, már amit egyáltalán lehet még.

Ennyit arról, hogy a vállalkozók szabadon osztják be idejüket, meg a "bölcsességről", miszerint arra van időd, amire akarod. Persze, ha az ember szeret nagyokat szívni, akkor tényleg mindenre lesz ideje.

A cím átvitt éretelemben értendő. A hét végét szellemi favágással töltöttem. A kicsit jobbra fordult időjárás ugyan erősen csábított valamilyen kinti tevékenységre, azonban felhalmozódott egy csomó olyan tennivaló, melyeket csak nyitva tartási időn kívül lehet megoldani a cégnél, ezért ezeknek estem neki.

Ezek amolyan rendszergazdai ténykedések, vagyis gépek adatállományainak mentése, rendcsinálás a Windows - ban, defragmentálás, illetve egy durvább dolog is bejött, át kell variálni a számlázó és készletnyilvántartó rendszerünk adatbázis szerverét. Nem nagyon rajongok az ilyen melókért, mert tényleg favágás, ugynakkor nagy figyelmet igényelnek. Dehát meg kell csinálni, hogy zavartalanul mehessen az érdemi munka a cégnél. Ezen kívül még a céges weboldalon csináltam elég sok módosítást, amiket reményeim szerint a jövő héten tudok aktiválni. Szóval ismét nem nagyon kíméltem a bevérzett szememet, de talán a jövő héttől kicsit többet tudok kint lenni és kevesebbet a monitorok előtt kushadni. Talán az idő is végre tavaszira fordul.

A címsorban röviden ismertettem feri lemondó beszédét. Ma ez volt a fő téma. Nem tudok igazán örülni a hírnek. Hogy érzékeltessem viszonyulásomat, a következő példa jut eszembe.

Tegyük fel, hogy sikerül megvennem az előző bejegyzésben emlegetett autót. Feri elkunyerálja, és bár mindenki tudja róla, hogy csapnivaló sofőr, egy figyelmetlen pillanatomban átadom neki. Össze - vissza száguldozik vele, többször is elkapják a szabályok durva megsértéséért, horpadásokat és karcolásokat tesz a kasznin, de nem tudom visszaszerezni az autót. Mindig addig mesterkedik, míg visszaül és tovább csinálja az ámokfutást. Tehetetlenül nézem, amint virágoskerteken hajt át, jelzőtáblákat tör ki, karambolozik. Mindig kidumálja, és megy tovább. Az a fő érve, hogy nincs nála jobb sofőr. Aztán amikor ripityára töri a kocsit és kivágják belőle a tűzoltók, akkor már valahogy nem tudok igazán örülni se a roncsnak, se annak ténynek, hogy kikeveredett belőle.

Egyelőre nem tehetünk mást, mint megvárjuk, mi fog történni. Bízva abban, hogy végre felelős gondolkodású politikusok tekergetik majd a kormányt. 

Na, hosszas keresgélés után végre megtaláltam azt az autót, amire szükségem lenne.

Egyszerű, szolid kis kocsi, gondolom keveset is eszik, olyan igénytelen kinézetű.

Erős fél óra alatt fel tudnék menni vele Pestre, vagy egy kicsit megnyújtott ebédszünet alatt meg is tudnék fordulni onnan. Persze, csak ha a kátyúkat is jól bírja, de ennyi pénzért azt hiszem, ez joggal elvárható...

Ma sikerült egységes benyomást tennem azokra, akikkel találkoztam.

- Hű, de szarul nézel ki! - nagyjából ez volt az első szava mindenkinek, akivel összefutottam. Ez megnyugtatott, mert ennyi ember nem tévedhet, és megerősített abban, amit a tükörben láttam.

A történet még tegnap kezdődött, illetve még korábban, amikor az egyik nagyker cég kitalálta, hogy amelyik cég nem vesz részt a fejtágítóin, az  csökkentett árrést kap. Abból az eleve nem túl nagyból. Ki kellett tehát találni, hogy kit delegálunk a mai pesti szeánszra. Kizárásos alapon Kriszti lett az áldozati bárány. Én semmiképpen nem akartam ma menni sehova, hiszen többszöri módosítás után mára datálták a Google pályázat befutóinak nyilvánosságra hozatalát, és úgy gondoltam, hogy ha bármilyen csekély valószínűsége is van a továbbjutásnak, akkor résen kell lenni, és azonnal intézkedni.

Tegnap éjjel viszont még meg kellett alkotni egy halom árajánlatot, melyek abban hasonlítottak egymásra, hogy egyik sem volt egyszerű. El is tökörésztem rajtuk elég sokat, a végére már fájt a fejem, és a szemeim is, ahogy a monitort bámultam. Utána éjjel nagyon rosszul aludtam, vagy inkább nagyon keveset. Forgott a sok marhaság a fejemben, válságkezelő mechanizmusokat gyártottam, gravitációs egyenleteken agyaltam, közben meg szédületes dolgokat álmodtam, mikor sikerült pár percre elaludni. Reggel zúgó fejjel keltem fel, és éreztem, hogy fáj a jobb szemem. Borotválkozás közben még nem tűnt fel, de Nóri már szóvá tette, hogy tiszta vérágas ez a szemem. Nap közben azért, ha alacsony hatékonysággal is, de elintéztem az elintézendőket. Az egyik árajánlatról kapásból kiderült, hogy hiába futkároztam miatta, az illető egyesület nem kapja meg a beígért pénzt. A másik önkormányzat még küzd. A harmadik egy iskola, az igazgatót egyszerűen nem értem el, szóval azt sem tudom, hogy most akkor mi van. A válság lehetetlen szituációkat szül. Meglevő, adott célra megkapott pénzeket nem használhatnak fel a megrendelőink, mert "fentről" elszívják, vagy más célra hasznosítják, általában jogsértő módon.

Közben kiderült, hogy fölösleges volt itthon maradnom, mert a Google elnézést kér, a több, mint 150 000 pályázatot még mindig nem tudták feldolgozni. A napi problémák most aköré a kérdés köré koncentrálódtak, hogy a Budapestről szerdán lehozandó áruk közül mi maradjon fent, mert nem fér be minden az autóba. Bosszantó problematika, mert nekünk minden kedden ki kell fejben tetriszeznünk, hogy befér - e az elhozandó cucc a Berlingóba, ha pedig nem, akkor kivel szúrjunk ki? Általában persze magunkkal. Egyszerű megoldás lenne persze venni egy nagyobb járgányt, dehát  a feri azt mondta, most inkább fizessünk adókat és járulékokat, a nagyobb kocsi ráér.

Egész nap fájt a fejem meg égett a szemem, ráadásul bejött még pár plusz kavarás, és kiderült, hogy nagyrészt fölöslegesen aggódtunk, mert egyik kedves ügyfelünk olybá kavart, hogy nem is annyira fontos már másfélszeresen telepakolni az autót.

Mostanra már eljutotam a totálkár állapotáig, mikor már nem bírok sem képernyőt, sem könyvet, sem semmit nézni, fáj a nézés. Ráadásul be kellett szaladnom bevásárolni is, mert kaja már nem volt itthon. A megszokott áruházban két meglepetés ért. Az egyik az árcímkéken: minden brutálisan megdrágult. A másik a látogatottságon: alig ténfergett ember a nagy hodályban, így gyorsan, pénztári várakozás nélkül bevásároltam. A mai napon ez volt az egyetlen pozitív élményem, csak az a baj, hogy ez egy elég gyászos állapot következménye. 

A mai újság ismét tele volt megszűnő, embereket elbocsátó zalai cégekkel. Az előbb meg arról értesültem, hogy a Globus budapesti üzeme is bezár. Szomorú dolog, hogy ami jó, az ebben a retkes korszakban nem lehet versenyképes.

Na megyek, próbálom pihentetni a szemem és holnapra úgy ébredni, hogy megfeleljek a kor "kihívásainak". :)

Az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy tiszteletjegyet kaptunk valamennyien a cégnél a szombati ünnepi Hétrét koncertre Egerszegre. Kriszti nem ért rá, eljött viszont Mónika, Gyuri felesége. Pont három hónapja, hogy így együtt voltunk cégestül, én azóta gyakorlatilag a cég ügyeinek intézésén kívül ki sem mozdultam itthonról. Koncerten meg pláne nagyon rég nem voltam már. Ahhoz képest, hogy korábban szinte minden egerszegi zenei megmozduláson ott voltam, ez tényleg nagy begubózás. Azonban ide is csak úgy tudtam eljutni, hogy pár dolgot félbehagytam, pár dolognak neki sem álltam, kicsit kapkolódtam, aztán összejött.

Furcsa dolog persze így koncertre járni. A zenekar tagjai mind jó barátok, van akit 15, van akit 20, van akit 25 éve ismerek a csapatból. Ismerem a korábban kivált zenészeket is, akik most nem voltak jelen. Tudom, hogy melyik hangszerükkel mi szokott lenni a bibi, milyen történetek fűződnek a dalok megszületéséhez. Ismerem a sürgölődő technikusokat, kritizálom is a kisebb hangzási problémákat, de a másik oldalról is tudom az érveket, hogy miért nehéz egy ilyen jellegű produkciót jól hangosítani. A zsúfolásig megtelt teremben a közönségnek legalább a felét név szerint ismerem, de a többiek közül is sok az ismerős arc. A Hétrét sokfelé koncertezik itthon és külföldön is, de igazából egerszegi zenekar. Ez a szűk kör tudja értékelni Bozi rettenetes poénjait a számok bekonferálása során, és oldalt a kivetítőn is olyan képek futnak, amiket csak családi és haveri körben szokás mutogatni, mert idegenek számára furcsák, érthetetlenek, vagy éppen kiakasztóak.

Dehát a Hétrét amolyan intelligens kocsmazenekar, megpróbálnak felszabadult vidámságot csempészni ebbe a búval bélelt világunkba. Zeneileg valamennyien rendkívül képzettek, a koncertjeik és a lemezeik pedig valódi zeni csemegék. Kár, hogy a neten csak gyenge minőségű videók vannak róluk.

A koncert során elsősorban az új lemez anyagából játszottak, de előkerült pár "örökzöld" is a repertoárból. Igazi kellemes koncert élményben volt részünk. Gratulálunk a zenekarnak, és ezúton is köszönjük a meghívást!

A Zalai Hírlap online változata tudósítást és engeteg képet közöla koncertről.

Az utóbbi napok igencsak mozgalmasra sikeredtek. Mondhatnátok, hogy ebben a válságszagú világban nem rossz az, ha pörögnek a dolgok. Nos, azért a hasznot hozó intenzív munka, meg az erőnket felőrlő értelmetlen kapkodás között azért elég komoly szakadék húzódik, és mi az utóbbi napokban inkább a "sok hűhó semmiért" jegyében futkároztunk. Csupa szükséges, de leginkább értelmetlen, vagy haszontalan, és leginkább fárasztó ténykedéssel telt az idő.

Szerdán ismét megadta magát a Skoda bal első féke, ezért bevittem gyorsan a szervizbe. Szerencsére az ott dolgozó egyik srác "szintén zenész", így kihozott a céghez, miután leadtam a kocsit. Keddtől máig én elsősorban árajánlatokat próbáltam összekínlódni. A kínlódás egyrészt amiatt volt, hogy a korábban említett okok miatt szinte semminek sincs stabil ára, ezért gyötrelmes összehazudni valami olyan ajánlatot, amit pár hónap múlva teljesíteni kell majd. Előttem lebeg már előre a nagy veszekedések, alkudozások időszaka, ha ezekből valami majd realizálódik. A másik ok az, hogy a napokban nagyon sokan voltak nálunk. Úgy tűnik, hogy a zenészek most jobban ráérnek, pláne, akiknek nincs munkahelyük. Itt jól elvannak, elbeszélgetnek egymással, meg szeretnének velünk is kiadós baráti eszmecseréket folytatni, valami kis apróság megvásárlásának kapcsán. Szívesen is beszélgetnék velük, de amikor az embernek határidőre kell ezer anyagot leadni, akkor nagyon nehéz meghúzni a határt, hogy meddig tudok elmenni velük a jópofizásban, és mikor jön el az a pont, amikor már magam számára teljesíthetetlenné teszem egy feladat elvégzését, mert kifutok a határidőkből. A kuncsaftok nagyon rosszul fogadják, ha nem tudunk velük hosszasan semmitmondó dolgokról értekezni. Néha azonban még az üzletileg fontos megbeszéléseinket is rövidre kell fognunk, mivel egyszerűen nincs időnk. Próbálunk tehát illedelmesen, de célratörően intézkedni. Ami nem mindig sikerül. Ma például tuti páran bunkónak tartottak, hogy rohangálásaim közepette nem tudtam elég időt szakítani rájuk, de sikerült határidőre összedobnom pár fontos árajánlatot, amikből talán még lesz is valami. Ez is egy fajta "22-es csapdája". A boltban levő ügyfelek azt mondják, micsoda bunkó vagyok, nem foglalkozom velük eleget, rohangálok, telefonálok, a billentyűt kalapálom egész nap. Az önkormányzati, intézményi nagy megrendelők pedig azt mondják, hogy na, "ezeknek" egy pár százezres vagy milliós megrendelés már nem is érdekes, mert tojnak időben ajánlatot adni. Na, az ilyen helyzetekben az ember szép lehet, de okos nem.

Tegnap a ránk zúduló roham ellenére leszaladtunk Gyurival Kanizsára. Már január óta készültünk, de részben a betegségem, részben más elfoglaltságok miatt nem tudtunk időpontot egyeztetni, most végre összejött. A kanizsai zeneiskolával már régóta nagyon jó a kapcsolatunk, maximálisan támogatjuk őket oktatási munkájukban. Idén áprilisban egy országos szintetizátor versenyt rendeznek, aminek a lebonyolításában ránk is nagyon sok feladat hárul majd. Mindenképpen le akartunk tehát menni, hogy a helyszínt felmérjük és egyeztessük a rendezőkkel az eddig kialakított koncepciót. Ezt a munkalátogatást sikerült nagyon hatékonyra és gyorsra alakítani. Egy röpke óra alatt letisztáztunk minden lényeges információt, a 3 napos verseny lehetséges menetrendjét, a mi feladatainkat és a szükséges anyagokat. Aztán zúztunk is vissza, mert nekem Vas Csabával volt megbeszélésem, Gyurit pedig már szerviz ügyek miatt várták többen. Út közben hazafelé kiderült, hogy elkészült a Skoda, ezért én katapultáltam Gyuri kocsijából a szerviznél, és elhoztam az autót.

A mai nap sikerült a legzúzósabbra. Nagy nyüzsgés, bonyodalmas és ideges ügyfelek tömkelege, hosszú telefonok, meg az elküldésre váró ajánlatok alkottak hátteret a ténykedésünkhöz. Délután még bankzárás előtt berohantam Egerszegre  (néhány itt ténfergő és rám ácsingózó ügyfél nagy szomorúságára), hazafelé pedig előzés közben bekötött az autón a fék. A változatosság kedvéért most a jobb első. Elég kacifántos helyzet volt, de szerencsére nem történt nagyobb baj. Csak lelki szemeim előtt megjelent egy újabb huszon - harmincezres számla. De hát péntek és 13. van, mit is vártam volna :)

Amúgy a napokban valószínűleg a front - hatások miatt nagyon sok volt erre a baleset, Gyurival is láttunk egyet Kanizsáról hazafelé, de most is folyamatosan szirénáznak előttünk a mentők. Ilyenkor sokan teljesen bolondul közlekednek az utakon. Megfigyelésünk szerint a KIX is ilyenkor a legmagasabb.

Az éjszakát folyamatos köhögéssel töltöttem, aztán reggel lazításképpen bekúsztam Egerszegre, ahol a kamaránál volt dolgom. A város úgy nézett ki, mintha szimulálna egy jól megtermett pesti forgalmi dugót. Se haladni, se parkolni nem lehetett. Egy kicsit el is késtem emiatt, de aztán szerencsére elég gyorsan lepörgettük a dolgokat.

A nap további része a cégnél főleg röhögcséléssel telt. Kínunkban már nem nagyon tudtunk mit csinálni, mert annyira abszurd helyzetek sorozatát hozza elő ez a válságosdi, hogy mást nem tudunk tenni, csak hülyegyerekek módjára röhögni az egészen.

Az ős öreg vicc jut eszembe. A vadnyugati kocsmában sokan iszogatnak, amikor benyit a serif.

- Emberek! Nagyon kemény tél lesz idén. Készüljetek! - szól, és elcsendesedik a lármás társaság. Közben egy indián kislisszol az ajtón.

- Dehát serif, honnan tudod? - kéredezi Joe, aki a bárpultnál iszogat.

- Mondják, hogy az indiánok fent a hegyekben úgy vágják a fákat, mint még soha! - válaszol a serif.

Közben Fürge Szarvas is hazaér, és riadóztatja népét: 

- Holnapra mindenki megy fát vágni a hegyekbe! Azt mondja a fehér ember, nagyon kemény tél lesz!

Ezzel a viccel nagyjából össze is foglaltuk a válság lényeges elemeit. Hiányos kommunikáció, bizalmatlanság, spekuláció, ostobaság.

Ha korábban milliókat kerestél érdemi munka nélkül, akkor joggal szorongtál ott legbelül, hogy előbb - utóbb ennek vége lesz.

Ha pedig széthajtottad magad a melóban, és a hidegvízre valót is csak alig tudtad megkeresni, akkor is jól érezted, hogy ez nem mehet így örökké.

A téboly abban rejlik, hogy mi itt egy olyan korban élünk, amikor az embernek már minden erőforrás kezében van ahhoz, hogy a globális problémákat megoldja. Éhinség Afrikában? Röhej. Annyi kaját tudnánk termelni, hogy csak na. Járványok, betegségek, rák? 20 éve elfeledhettük volna ezeket. Globális felmelegedés, természeti katasztrófák? Már rég megakadályozhattuk volna a kiváltó okokat. Miközben az emberiség felnőtt korba ért, valamiért még mindig a dedós játékokat játszuk. És durcásan bőgünk, amikor kidurran a lufi. Most persze azok szűkölnek a legjobban, akik eddig haszonélvezői voltak egy aszimmetrikus világnak. A munkatársaimmal azon mulattunk, hogy számunkra ez nem is olyan nagy trauma, mert eddig is nagyon nehezen küszködtünk minden aprócska eredményért, jól ki vagyunk képezve a prés alatti életből. Mi vagyunk azok a megszakadó, adófizető, járulékfizető, jogkövető barmok, akik szépen eltartjuk ezt az országot. Amíg bele nem borítják az egészet a válság - kukába.

Ha ennek a válságnak annyi eredménye lesz, hogy eltűnnek végre a spekulánsok, akik képesek országokat, kontinenseket lelkiismeret nélkül felfordítani, akkor megérte a mostani kínlódás. Hunornak talán már szebb élet jut.

Az elmúlt napok elég keservesen teltek. A forint vad táncot járt, a devizaárfolyamok soha nem látott szintekre kerültek. Eljutottunk odáig, hogy ami áru az üzletben van, annak van ára, amit viszont rendelésre kéne hozni, annak nincs. A nagykerek többsége csak pislog a telefonba, senki se garantál semmit. Tőlünk pedig cirkusz ide - cirkusz oda, azért szeretnének vásárolni az emberek, és egy csomó árajánlatot is meg kell alkotnunk, főleg hosszabb kifutásúakat. Sok értetlenkedő megrendelőnknek azt mondtam, hogy a nyárra esedékes árakról kérdezze a Gyurcsányt, Obamát, vagy Barosót, mit tudom én, mi lesz itt.

Közben láttam pár percet Orbán Viktor évértékelő beszédéből. Azt hiszem, igazat mond, amikor arról beszél, hogy nem egyszerűen egy pénzügyi és gazdasági válság részesei lettünk, hanem kiderült, hogy ez az egész így, ebben a formában nem működőképes továbbá, tehát ki kellene találni valami mást. Nem csak Magyarországra érvényes ez, hanem az egész világra. Nekem mindig is az volt a véleményem, hogy a Földnek van annyi erőforrása, hogy ha ésszel és nem pocsékolva, környezettudatosan élünk, akkor elegendő jut belőle mindenkinek. Ehhez persze összefogás kellene, meg önkorlátozás a tőkemilliárdosok oldaláról. Ez a válság talán bekapcsolja mindenhol a vészcsengőt és elgondolkoznak a dolgok fontossági sorrendjén. Tanúi leszünk még itt érdekes dolgoknak. De nem biztos, hogy erre vágytunk.

Az ilyen kavalkádos helyzetekben az embernek még több erőre és energiára lenne szüksége. Szerencsére a kollegáim már meggyógyulták, már csak én szenvedek ezzel a nyavalyás influenzával. Ráadásul jön az allergia szezon is, hétfőn megyek az allergológiára. Ezekre a félévénkénti látogatásokra gondolom, azért van szükség, hogy hátha csoda történt, és elmúlt a pollenallergiám. Ez esetben meg tudnák szüntetni a kedvezményes gyógyszerfelírást, és takarékoskodhatna rajtam az állam. Amúgy a gyógyszer kedvezményesen is nagyon drága, és nem is ér túl sokat. De amíg szedem, addig valahogy túlélem az allergiaszezont (február - november). Biztosan azt gondolják az EÜ Minisztériumban, hogy időnként leszáll egy UFÓ, meggyógyítanak pár allergiást, aztán ezek az immáron tünetmentes emberek rafinált módon továbbra is szeretnék igénybevenni a kedvezményes gyógyszert, mert szeretnek sok pénzt gyógyszertárban hagyni. Na, ezek kiszűrésére jó ez az eljárás. Először elmegy ugye az ember a körzeti orvosához, kér egy beutalót, aminek a birtokában pár hétre előre kaphat időpontot az allergológiára. Ott megállapítják, hogy nem változott az elmúlt 35 évben semmi, lehet visszamenni a körzeti orvoshoz, aki immáron jogosult felírni a bogyókat kedvezményesen. Újabab fél évig már csak a havi gyógyszeradag miatt kell dokihoz járogatni. Az ember drága ideje meg csak telik.

De beszéljünk értelmesebb dolgokról is, például a zenéről!

Valamelyik nap egy szintetizátort próbálgattam, és valamelyik preset hangszínt megszólaltatva az OMD Jeanne D'Arc szinti szólója jutott eszembe:

A következő videoklip pedig Lali barátunk alkotása, aki igen kreatív művészember. A cégünknek is számos ízléses grafikai anyagot, meghívót, szórólapot és egyéb nyomdai anyagot készített.  Profi webdizájner, de ugyanakkor a zene is élete részét képezi. A héten a ZENE.HU - n megjelent interjúban beszél zenei elgondolásairól. Egyik videójukat azért ide is berakom:

Sok sikert kívánunk Lalinak zenei területen is!

Ma reggel úgy keltem fel, hogy a lázam már mintha lejjebb ment volna, de a torkomban a szúró fájdalom nem nagyon enyhült. Jól van, gondoltam magamban, nem baj, valahogy csak kihúzom a napot, legfeljebb nem beszélek. Merthogy a torkomból krákogva kitörő szavakat rettentő fájdalom kíséri.

Ezzel szemben a mai napon mást se csináltam, reggeltől estig beszélnem kellett. Rengeteg kuncsaft jött, akik persze nem vettek semmit, de előadást óhajtottak tőlem a legkülönbözőbb témákban. Néha egyszerre többen is. Közben pihenésképpen millió telefont is a kezembe nyomtak. Eszembejutott anyukám, aki tanítás után többször jött haza úgy az iskolából, hogy teljesen elment a hangja. Mostanra, este 11 óra körül úgy érzem, mintha fűrészporos smirklit vacsoráztam volna és kénsavat kortyolgattam volna hozzá.

Tök jó, hogy az emaileket nem élőszóval kell elmondani, és a skype-on is sok mindent meg tudtam beszélni billentyűzetről. Ha holnap is ilyen frankón érzem magam, akkor felszerelek magamra egy kijelzőt, aztán olvassátok, de én meg nem mukkanok! Vagy beszerzek egy olyan beszédszintetizátort, mint amilyent Stephen Hawking is használ. Hátha hozzáadják bónuszként a professzor fizikai és matematikai tudását és lángelméjét is.

A mai nap úgy kezdődött, hogy... meg sem kezdődött. Egész éjjel forgolódtam az ágyban, köhögtem és az orromat fújtam, aztán amikor eljött az ideje, akkor felkeltem. Muszáj volt, mert reggel Karcsival a kereskedelmi és iparkamarában volt jelenésünk fontos ügyben, nem lehetett tehát elkésni. Karcsi volt olyan jó, hogy kijött értem, és haza is hozott, mert nagyon pusztult állapotban voltam, nem lett volna túl jó ötlet vezetni. A nap hátralevő része is zsebkendőmenedzseléssel telt, de közben azért szerencsére ha apránként is, de sikerült elintézni az intézendőket.

Ma korán hazajöttem, talán sikerül éjjel aludnom egy jót. Hazafelé a Jethro Tull: Moths (Lepkék) című száma ugrott valahonnan be. Lacival nagyon sokat hallgattuk ezt a "Heavy Horses" című albumot, és egyik kedvenc számunk ez volt róla. Igaz, hogy még nincs május, de olyan kis vidám tavaszi dalocska, hallgassátok szeretettel:

A brucsogás ismét egy olyan kifejezés, amit mi alkottunk bátyámmal kisgyerek korunkban. Olyan tevékenységek összefoglaló neveként használtuk, melynek gyerekként nem túl sok értelmét láttuk, de szüleink folyamatosan csinálták, és nagyon gyakran minket is bevontak. Akkor persze úgy gondoltuk, hogy csak azért, hogy meg kelljen szakítanunk valami fontos játékot, könyv olvasást vagy tévénézést. Ma úgy fogalmaznék, azokat a ház körüli munkákat jelöltük így, amik sok időt és vesződséget igényelnek, de nem sok látszatuk van. Látszata inkább annak van, amikor ezek valamilyen okból elmaradnak, és a ház környékét kezdi felverni a gaz, és nyomortanya benyomását kezdi kelteni.

Nehéz ma elhinni a házunkról, hogy egykor szép virágos udvar vette körül. Az összes udvar kora tavasztól késő őszig folyamatosan virágokkal volt tele, minden frissen mázolva, a legkisebb hiba a tetőn azonnal kijavítva. A kert alsó részén a lakók krumplit, zöldségfélét termeltek. Ma már gyep borítja az egészet, mivelhogy az fűnyíróval karbantartható.

A mi udvarunk különösen szép volt, mivel anyám és apám is nagyon kedvelték a virágokat, anyám értett is a virágkertészet számos fortélyához. Miután egyedül maradtam, elkeseredett próbálkozásokat tettem a kertészkedés folytatására. Az alsó kertben krumplit, sárgarépát, petrezselymet, hagymát, paprikát, paradicsomot termesztettem, az udvaron pedig igyekeztem fenntartani az ápoltság látszatát. Ez azonban a kora reggeltől késő éjszakáig folytatott meló mellett nem ment úgy, ahogy szerettem volna. A falusiak egy része epés megjegyzéseket tett rám, mondván, hogy miért nem költözik be az ilyen a városba, aki képtelen a háza táját rendben tartani.

A másik oldalról meg egyik ügyfelem jut eszembe, aki máig is emlegeti, hogy mikor kijött tárgyalni hozzám, engem a szakadó esőben a kertben talált, amint épp palántáztam. A barázdában egy nylonzacskóval letakarva ott volt a mobil meg a vezetéknélküli telefon. Ezek folyamatosan csengtek. Az illető fél óráig toporgott mellettem esernyővel. Én a palántázással nem haladtam, ő az üzleti ajánlatát nem tudta elővezetni, aztán otthagyott. Csak arra emlékszem, hogy akkor nagyon cefetül megáztam.

Azóta a helyzet annyit változott, hogy minden szomszédom kihalt a házból. Új lakók jöttek, akiket a kertészkedés nem annyira érdekel, vagy nincs idejük foglalkozni vele. A ház tehát most nagyon elhanyagolt küllemet mutat a falu közepén, de legalább az én lakrészem és a hozzá tartozó terület sem lóg ki belőle negatív értelemben.

Ma reggelre egy kicsit jobban éreztem magam, ezért felmentem a céghez elvégezni a körmömre égő dolgokat, aztán ebéd után még egy félórára kimentem a ház köré brucsogni. Sok mindent persze nem tudtam ennyi idő alatt csinálni, de összekapkodtam a télen letört faágakat, meg összegyűjtöttem egy halom nylonzacskót. Erre a különösen utált tevékenységre azért van szükség, mert egyik szomszédunk nem tudja megfinanszírozni a kukás szemétgyűjtést. A hulladék nagy részét az északi szélre bízza, ami a szomszédok kertjébe segíti az anyagot, elsősorban az enyémbe. Mármost ezek nagyon undorító kinézetű zacskófoszlányok, belerohadt kajamaradékokkal és kideríthetetlen egyéb komponensekkel. Igen jól mutatnak bárhol. 

A kis kinti sertepertélés is eléggé lefárasztott, úgyhogy azt hiszem, ma még nagyrészt pihizni fogok, hogy valahogyan neki tudjak kezdeni az igen mozgalmas hétnek. Vannak azért pozitív dolgok is. Egyrészt már mindenféle virág kezd nyiladozni, vagy legalábbis bújik, bimbózik. Másrészt most már zárás (este 6) után is világos lesz, ezért a ház körüli dolgokkal mindig fogok tudni foglalkozni egy kicsit még az éjszakai műszak előtt.

A mellékelt kankalinokról pedig röviden annyit, hogy ezek már alkalmazkodtak a klímaváltozáshoz. Az utóbbi években, így most is, november végétől folyamatosan kísérleteznek a virágzással. Amikor cudar hideg van, -10 fok, vagy alatta, akkor úgy tűnik, mintha elfagytak volna. Ha a hőmérő csak kicsit jár 0 fok alatt, akkor már bepróbálkoznak. Amikor pedig akár egy fél órára kicsit fagypont fölé megy a hőmérséklet, szemtelenül egyből kinyílnak. Aztán kábé májusig igen jól el is vannak, folyamatosan virágoznak és jó húsos leveleket hajtanak, hacsak khmmm... a fűnyírónak nincsenek útjában. A kankalinok mellett még hóvirág és tőzike nyílik nagy mennyiségben a kertben. Még mielőtt természetvédő társaim hörögve csörtetnék kardjukat, elmondom, hogy ezek kb. 40 éve kerültek be, amikor még szó sem volt ezek védettségéről, és azóta szépen elszaporodtak a kankalinnal együtt. Utóbbiak "bóti" példányok voltak eredetileg. 

Az utóbbi években megszokhattuk, hogy az évszakok nem úgy működnek, mint régebben. Ez a tél is olyan semmitelen volt nálunk. Néhány napig volt igazán hideg, hó helyett főleg eső esett, és a gyorsan jövő - menő frontok késztettek bennünket állandóan arra, hogy az időjárásjelentéseket figyeljük. Nem mintha különösebben hiányoztak volna a nagyon hideg napok, mert itthon és a cégnél is horribilis gázszámlák keletkeztek a maximális takarékosság ellenére is. Gyerekkoromban nagyon szerettem a hideg, havas teleket.

A mostani hétvégére kellemes tavaszi időt jósoltak, és ez nagyjából be is jött. Elhatároztam, hogy a ház körüli giz - gazt fogom kicsit rendbeszedni, mivel november óta nem volt egy olyan szombat vagy vasárnap sem, amikor a céges melók és az időjárás egyaránt lehetővé tették volna a kinti munkákat. Azonban ismét benézett a ló az ablakon. Péntek délután egyik pillanatról a másikra teljesen leamortizálódtam. Első körben szúrni kezdett a torkom, hogy nagyon nehezemre esett megszólalni. Aztán hidegrázás, fejfájás, általános roszz közérzet tört rám. Úgy tűnik, hogy az influnza immáron harmadszor is rám támadt. Eddig képes voltam azért húzni az igát, legfeljebb éjszakánként nem maradtam mindig fent a cégnél. Most viszont éreztem, hogy totálkáros vagyok, így megkértem Gyurit, hogy a mai, szombati műszakra ugorjon be helyettem. Neki se volt tök egyszerű, mert a felesége dolgozott, ezért meg kellett szerveznie, hogy a gyerekek a nagyszülőknél legyenek. Ami azt illeti, sok hasznomat ma nem vette volna senki, mert csak néztem ki hülyén a fejemből. Az éjjel nem tudtam aludni, mert nem nagyon kaptam levegőt. Kínomban bekapcsoltam a tévét. Ebben a zombi állapotomban pontosan annyira degradálódtam szellemileg, hogy a debileknek nagy tömegben gyártott amerikai filmeket meg bírtam nézni. Amikor egészséges vagyok, akkor nagy részük annyira idegesít, hogy úgy sem tudom nézni őket. A nálunk levő kábelből pedig elsősorban ilyenek jönnek.

Reggelre azért valamelyest csilapodott a lázam, de a fejem most is zúg, érdemi munkát nem tudok csinálni. Ilyenkor idegesít, hogy felgyülemlik a sok tennivaló, aztán a jövő hétre ismét garantált a kapkodás meg a megfeszített munka.

Na mindegy,azt hiszem inkább visszafekszem, ezeken most hiába agyalgok.

Mi is a KIX?

A KIX a Kavarási Index rövidítése. Hiába keresitek bármilyen Wikiben, nem fogjátok megtalálni, mert ezt mi találtuk ki Lacival. Vannak, akik a BUX - ot, a Daw Jones - ot, vagy a Nikkeit figyelik árgus szemekkel, mi pedig a KIX - et, mivel életünkre nagyobb hatással van mint bármelyik fenti tőzsdeindex. A KIX mérésére a kavarométer szolgál. Ez egy virtuális eszköz, ami a barométerhez hasonlóan lehet a falra akasztva, de erős kavarás hatására leesik onnan, még erősebb hatásra elrepül, sőt, rosszabb esetben Föld körüli pályára áll. Szélsőséges szituációkban elhagyja a Naprendszert.

Vannak napok, amikor az emberek sokkal jobban kavarnak, mint más napokon. Hogyan is működik ez? A kavarás alatt azt értem, amikor emberek meggondolatlanul, felelőtlenül, ész nélkül akarnak valamit valakitől, és ezt gyorsan más ésszerűtlen igényre módosítják, ezzel potyára dolgoztatva és idegesítve egy csomó embert. A kavarásba bevont emberek egy idő után maguk is idegessé és dekoncentrálttá válnak, és elkezdenek hibás és másokat fölöslegesen terhelő döntéseket hozni. Így aztán a kavarás gyorsan terjed térben és időben.

Lacival azt vettük észre, hogy többnyire ugyanazokon a napokon van cirkusz az ő cégüknél is, mint nálunk. Este, mikor kielemeztük a dolgokat, mindig kiderült, hogy tök fölöslegesen futottunk egy csomó kört, a végére jól kidöglöttünk, aztán semmi.

Nézzük pl.  a mai napunkat, ami nekem már tegnap délután kezdődött egy telefonnal. Egy ügyfél hívott, hogy megvan - e még egy bizonyos szintetizátor, amit nálunk látott? Nem neki kéne, hanem egy ismerősének, csak ő hozná el az illetőt, mert annak épp rossz a kocsija, és sürgősen kéne neki  a szinti, persze még a régi áron, merthogy közben ennek is felment az ára. Mondtam, hogy jöjjenek hétfőn, vagyis a mai napon. Erre a fickó elkezdte, hogy nem baj - e, ha csak zárás előtt pár perccel esnek be, mert ő dolgozik, utána még el kell mennie a cimborájáért, onnan pedig legalább egy óra az út hozzánk, meghát esik a hó, rosszak az utak, stb. Mondtam, oké, megvárjuk. Sóhajtottam hozzá egyet, mert Kriszti közben beteget jelentett, nekem pedig elé zavarosnak tűnt akkor még a mai nap. (Aztán az is lett.)

Vasárnap éjjel jó sokáig dolgoztam, reggel nyolc körül tápászkodtamfel, már csöngött is a mobil. A srác hívott, hogy így meg úgy, nem fogja tudni elhozni a barátját, mert nagyon rosszak az utak, nem tudnánk - e elküldeni az árut szállítmányozóval? Persze, mondtam, meg tudjuk oldani azt is. Ilyenkor ugye ki kell hívni a futárszolgálatot, elő kell készíteni az árut, megcsinálni a számlát, garanciát, becsomagolni, előkészíteni a szállítási címkéket meg az utánvétes papírt. Neki is estünk gyorsan a kérdésnek Nórival. Kibányászta a dobozt a raktárból, elkezdte a papírmunkát, kihívta a szállítmányozókat. Épp itt tartottunk, mikor az ember felhívta, hogy bocs, de mégsincs annyi pénze, hogy ki tudná fizetni az utánvétet. Ekkor Nóri gyorsan jött hozzám, hogy akarunk - e még valami mást is küldeni, mert ha nem, akkor visszamondja a szállítási igényt. (Rendesen egyébként előző nap kell kihívnunk a futárt, az merő szerencse,ha még aznapra képes kijönni.) Mondtam Nórinak, hogy lenne még egy folyamatban levő ügy, de ott a megrendelő előre fizet, és fogalmam sincs, mikorra fut be a befizetési igazolás. Mondanom se kell, hogy két perccel azután, hogy Nóri lemondta a szállítást, itt volt az igazolás. Ekkor már a kavarás magasabb fokozatra váltott, hiszen mi is részévé váltunk. Most mi próbáltuk sztornózni a szállítási megrendelésünk visszamondását. "Szerencsére" nem sikerült elérni az ügyintézőt, mert pár perc múlva ideszólt ez a másik ügyfél, és kiderült, hogy ő  a cuccát csak szerdán tudja átvenni, tehát kedden kell elküldenünk. Így az egyik kavarás szerencsésen semlegesítette a másikat, illetve mi nem okoztunk legalább akkora kavart a szállító cégnél, mint amekkorát okozhattunk volna.

Ez a példa egy nagyon alapszintű kavarás volt, alig néhány embert és céget érintett. Az, hogy közben volt néhány sietős ügyfél, hogy csengett minden telefon, hogy eleve kisebb létszámmal voltunk, hogy közben elöntötte a víz a fürdőszobát (otthon mostam), kevésbé izgalmas. A nagy kavarások sok cégnél nagyon sok embert mozgatnak, nagyon sok felesleges erőt és energiát vonnak el, a végére mindenki ingerült lesz, és számos hasznos tevékenység marad el miatta. Maga az eredeti feladat pedig, mint példánkban is, teljesen lényegtelenné, szükségtelenné válik.  A folyamatok nagy része a kavarás közben vétett hibák kijavítására és a károk mérséklésére irányul.  Ezért a KIX növekedése csökkenti  a BUX - ot, és kiseb lesz a GDP is. A kavarás a telefon és az Internet közvetítésével nagyon gyorsan terjed. Az eddigi legnagyobb kavarást egy "kedves" budapesti partnerünk idézte elő, amit mi kiterjesztettünk egy Budapest - Solymár - Zalaegerszeg - Bagod - London - Prága - Seattle - Vecsés globális kavarásra, kisebb őriszentpéteri szálakkal, koreai ízekkel fűszerezve. Maga a biznisz ugyan egyáltalán nem tartozott a jelentéktelenek közé, ám hasznát teljesen benyelte a megakavar, amit egyetlen ember felelőtlen ígérete okozott. Hetekig tartott, és nagyon sok embernek okozott fejfájást, leginkább nekem.

Vannak napok, amikor egyszerűen kiugrik a KIX. Ezeken a napokon különösen sok felelőtlen üzlet köttetik, vagy épp hiúsul meg, mindenki izgága, az utakon eszetlenül száguldozik a nép, ilyenkor sok a baleset is rendszerint. Néha ez az állapot kapcsolatba hozható időjárási frontokkal, máskor nem tudni, mi okozza. A legrosszabb dolog, mikor észreveszed, hogy elkapott az örvény, már te is dinka vagy, részévé váltál a Nagy Kavarnak. 

Ennél már csak egy rosszabb van. Amikor már észre sem veszed.

Tegnap és ma folytattam a cégnél elheverő, javításra váró cuccok felderítését. Mindjárt sikerült is rendbehoznom egy kis Casio szintit, ami igazából már a bontandó holmik között szerepelt. Ezek a jószágok elsősorban a gyűjtőknek jelenthetnek örömet. Némi tuning után gyakran fogják be őket elektronikus zenékbe, a ma népszerű retro stílushoz kiválóak.

Ha már retro: amíg a neten különféle szervizanyagok után kutakodtam, rátaláltam erre az ősi jukeboxra, és megosztom veletek is ezt a feelinget :)

A '70 - es évek végén, '80 - as évek elején még néhány magyar kocsmában, játékteremben is voltak ilyen zenegépek. Érdemes megfigyelni, hogy ez egy csöves darab, és rettenetes mechanikát építettek be. Szóval ez még valamikor az '50 - es években szolgálhatta az amerikai fiatalok rock and roll igényeit. A mai magyar kocsmákban MP3 lejátszók bömbölnek, és főleg lakodalmas trance szól belőlük.

Bölcs vezérünk, a feri ismét megmondta a frankót. Azt találta ki, hogy legyenek az áruházak polcain legalább 80% - ban magyar élelmiszerek. Amikor először hallottam a hírt, azt hittem, hogy nem jól hallok, de aztán bemondták többször is, és megjelent egy írás az Indexen is a témáról.

No, gondoltam, most aztán a falusi lakosság (engem is beleértve) egyemberként rohan napszemüveget venni, mert ez aztán a parasztvakítás csúcsa. Magam mindig próbálok magyar árut venni, akkor hát miért is akadtam ennyire ki? Két okból is.

Először is amiatt, mert ezt immáron egy oktalan, "eseményutáni", populista megnyilvánulásnak tartom. Magyarország tökéletesen képes lett volna folyamatosan önmagát ellátni friss és első osztályú élelmiszerrel. Azonban a rendszerváltás utáni káoszban egyesek jó bizniszt láttak abban, ami korábban nem nagyon jutott volna eszébe senkinek sem, hogy külföldről kicsit olcsóbban importáljon itthon is bőven megtermeő vagy előállított élelmiszereket. Pláne, ha valami miatt adódott egy kicsit gyengébb termés. Ezzel a nem túlzottan indokolt importtal és az orosz piac elvesztésével a magyar mezőgazdaság kiszolgáltatott, nehéz helyzetbe került. Ráadásul széthullottak a téeszek, ugyanakkor az önállósuló gazdák jó része nem tudott még nagyon versenyképes lenni  a fejlettebb és támogatottabb nyugati és déli versenytársakhoz képest. Hirtelen összeomlott tehát a mezőgazdaság, aztán tényleg muszáj volt importból beszerezni tipikusan magyar élelmiszereket. E folyamat mellékágán aztán jól beszivárgott (mit beszivárgott: beözönlött) a külföldi tőke. Látszólag erre alapozva ismét megindult a termelés, de megindult egyben az élelmiszeripar kipurcantása, külföldi kézbe kerülése is. Néhány példa a közvetlen közelünkből: Zalahús, Zalabaromfi, Zalaegerszegi Hűtőház, Nagykanizsai Sörgyár, hogy csak egy párat említsek. Ezek jól működő és elismert termékekkel büszkélkedő cégek voltak. Ezeket, és már sok más céget nem lehet feltámasztani.

A másik gondom azzal van, hogy ugyan, miből is tudhatom meg, hogy hol készült a termék? Jó, a zöldséges polcok címkéire ki van írva, hogy mely országból származik az áru, de azt is tudjuk, hogy ez nem biztosan igaz. A csomagolt termékeken pedig ugyanolyan nehéz felismerni a gyártási helyet, mint  a bennük levő ártalmas összetevők felsorolását. Amikor egy élelmiszeres doboz borításán 77 nyelven, mikroszkopikus betűkkel írják ki ezeket az információkat, akkor bennem az tudatosodik, hogy a gyártók nagy nyögve - nyelve eleget tesznek ugyan a tájékozatási kötelezettségüknek, de fejlett technológiákkal hangyaszem méretű betűkkel írják ki a tudnivalókat, azt is leginkább piros alapon lila betűkkel. Így aztán legfeljebb az otthoni, erre a célra beszerzett konyhai mikroszkóp alatt fog kiderülni, hogy a gumicsoki mennyi "E981" - et tartalmaz, illetve Ceske Budejovicében vagy El Salvadorban készült.

Mondhatjuk persze, hogy elég megnézni a vonalkód első 3 számjegyét, az "599" egyértelműen a magyar származásra utal. Egyértelműen? Azért, mert egy 100% - ban indiai tulajdonú üzemben készült Kiskunlacházán? Vagy azért, mert egy kényszerűségből Szlovéniába kitelepült magyar vállalkozó ilyent nyomtat a termékére? Vagy azért, mert a lengyel sertésből veszprém megyei üzemben készül a húsárú? Vagy azért, mert egy jónevű, patinás magyar céget szétrobbantottak, aztán a cseh tulajdonos csak a nevet és a vonalkódot hagyta meg? Az is lehet, hogy egy angol vonalkód színtiszta magyar kaját rejt, mint ahogy az Egerszegen gyártott számítógép alaplapok és mobiltelefonok is hol svéd, hol kínai, hol mittudoménmilyen vonalkód alatt lépnek ki a piacra.

A multi áruházak tehát nyugodtan azt tudják mondani, hogy igen, ők messzemenően betartják a miniszterelnök ajánlását. Ők igenis támogatják a magyar mezőgazdaságot és élelmiszeripart. Nincs az a hatóság, amelyik meggyőződne az ellenkezőjéről.

Pedig nekem, meg annak a pár hozzám hasonló idiótának, akik még minden szelíd és durva figyelmeztetés dacára itt, Magyarországon szeretnénk boldogulni, sokat jelentene egy ismét működő, erős magyar gazdaság, aminek - akárki akármit is mond - erős váza lehetne a mezőgazdaság és az élelmiszeripar. Saját erőforrásainkból, természeti adottságaink segítségével, még egyelőre meglevő szaktudással lehetne itt ismét nagyot alkotni. A magyar ember sohasem volt rest dolgozni, pláne, ha látta erőfeszítései értelmét.

Volna tehát értelme a protekcionizmusnak, de a felszín kapargatása nem sok sikerrel kecsegtet. Engem bevallom, kicsit sem idegesítene, ha azzal vádolna bennünket az EU, vagy bármely más szervezet, hogy a szuper jó minőségű és kedvező árú magyar almával, borral, gabonával, hússal, baromfival, zöldséggel, konzervvel, egyebekkel rongáljuk a piacukat. Ők már megkapták felemelkedésre az esélyt korábban. Most rajtunk lenne a sor. Hogy kénytelenek vagyunk megfeleni a szabad tőkeáramlást és a nyitott piacokat biztosító nemzetközi szerződéseknek? Valahogyan tudatosítani kéne az Illetékes Elvtársakban, hogy ez így nem működőképes. Mert aztán a magyarok kihalnak meg elvándorolnak, aztán nem lesz kin számonkérni az értelmetlen szerződéseket. Vagy pont ez lenne a cél?

Ma reggel borotválkozás meg a reggeli magamba hajigálása közepette a rádiót hallgattam. Arról beszéltek, hogy Magyarországon az utóbbi években siralmas szintre esett a természettudományi képzés színvonala a középiskolákban. Szó volt az érettségizők kriminális matematikai, biológiai tudásáról, és említették, hogy az orvostudományi egyetemeken kényszerűségből először megtanítják a hallgatóknak a középiskolai kémia anyagot, mert különben képtelenség a biokémiába belekezdeni. Anélkül meg lehet ugye valaki jó bróker, vagy marketingmenedzser, nem beszélve a "key account manager" nevű foglalkozásról, de orvos sajnos nem lehet.

Egyetemi körökben maradt ismerőseim egybehangzóan azt mesélték, hogy vagy röhögőgörcsöt kapnék, vagy sírva fakadnék, ha látnám, hogy milyen hallgatókkal kell foglalkozniuk természettudományi vagy műszaki jellegű felsőoktatási intézményekben. Tisztelet persze a kevés kivételnek, de úgy tűnik, ők nagyon kevesen vannak. Vagyis azok az emberkék, akik nem azért próbálnak elvégezni egy egyetemet, vagy főiskolát, mert snassz "papír" nélkül lenni, hanem azért, mert elhivatottságot éreznek egy pálya iránt. De vajon hogyan is alakulhat ki a középiskolában érdeklődés valakiben a természettudományok iránt, ha folymatosan romlik a képzés színvonala? Nehéz erről immáron kívülállóként beszélni, hiszen manapság jobban belelátok a zeneoktatás problémáiba, mint a természettudományok tanításának kérdéseibe. 

Nekem fokozottan "nehéz" volt a helyzetem. Édesanyám biológia - földrajz - kémia szakos tanárként egészen pici gyerekkorunktól fogva beavatott bennünket a tudományokba, és megmutatta a természet szépségeit. Édesapám pedig a villanyos dolgokkal kábított el bennünket. Sokszor együtt próbálták ki otthon a kísérleteket, amiket másnap anyukám az iskolában akart a gyerekek előtt bemutatni. De bejáratosak voltunk az iskolai szertárba is, persze ott nem engedték meg, hogy ész nélkül csináljunk bármit is. Nameg otthon apám kis műhelye, ahol a rádiókat javította, és ahonnan később bátyámmal kitúrtuk szegényt, mert nekünk is annyi dolgunk akadt ott. Aztán a rengeteg könyv. Nagyon sok regényt is olvastunk, de a lakás tele volt szakkönyvekkel, szaklapokkal is, és szüleim szemrebbenés nélkül kezünkbe adtak bármilyen magas szintű könyvet. Úgy gondolták, ha valamit nem értünk, majd úgyis megkérdezzük. Bizony boldog világ volt az. Gyerekkori játékainkat Öveges professzor kísérletei váltották fel, aztán Laci zseniális elektronikai berendezéseket kezdett építeni, én meg összehoztam egy kis vegyi labort suttyomban. Néha a dolgaink keveredtek, de ez senkit sem zavart. Ezekről a sokszor igen mulatságos időkről rengeteget lehetne anekdótázni, de nem ez a lényeg. Korán megtanultuk, hogy a természet végtelenül érdekes, és hogy megéri fáradozni a megismerésén, mert a megtanult dolgokat mind tudjuk hasznosítani a gyakorlatban. Az egészet marha jó szórakozásnak tartottuk, és amikor pályát kellett választani, az igazi kérdés csak az volt, hogy a sok érdekes dolog közül melyikre startoljunk rá. Akkor persze már arra bíztattak bennünket, hogy olyan pályát válasszunk, amiből meg is lehet élni. Nekem a vegyészmérnökség nagyon tetszett, mert a gyakorlati munka, a kísérletezés mindig is vonzott, és akkoriban a vegyészet magas színvonalon ment az országban, több irányba is ki lehetett bontakozni. Hogy aztán hogyan züllött le a világhírű magyar vegyipar, miként foszlott szét a gyógyszertechnológia, mint magyar húzóágazat, hogyan léptem meg egy év után vegyipari munkahelyemről, ez már  csúnyább történet. Jól beleillik abba a rendszerbe, aminek keretében a tudás,a szakismeret, a lelkiismeretes munka devalválódik. Minek is képezne az ország nagy tudású fizikusokat, vegyészeket, matematikusokat? Az nagy áldozatot kíván az országtól is, és hosszú, nagyon kemény tanulást a diákoktól. Majd jönnek a fejlődő országok igen jól képzett mérnökei, kutatói és technikusai. A tudás az fejükben és kezükben lesz. Ha tele leszünk pénzzel, akkor majd mi ugráltatjuk őket. Ha nem leszünk tele (erre most nagy esély van), akkor mi leszünk az ő rabszolgáik.

Bátyámék érettségikor ezt választották mottónak: "A tudás hatalom". Talán meg is fordíthatnánk. A tudatlanság szolgaság. Minél kevesebbet tudunk a természetről, annál jobban lehet hülyeségekkel befolyásolni véleményalkotásunkat, és ezt jól tudják a politikusok is. Egy szinten túl a döntéshozók tudatlansága veszélyessé válik. Beszélhetünk az élelmiszerbiztonságról, az atomenergiáról, a globális felmelegedésről, meg persze a természetvédelemről is.

Amikor a gravitációs projekttel kapcsolatban házaltam, azt gondoltam, hogy mivel három mondatban elmondható, egyszerű fizikai kérdés tanulmányozásáról van szó, nagyon egyszerű lesz meggyőzni az "illetékes elvtársakat" a dolog rendkívüli fontosságáról és a benne rejlő gazdasági lehetőségekről. A legtöbbször azonban hamar láttam, hogy beszélgetőtársam már az általános iskolai tananyagnál elveszítette a fonalat, és innentől kezdve feszengővé, értetlenné és gyanakvóvá vált. Lehet, hogy elő kellett volna jönnöm a nagy hatásvadász blabla dumákkal, kevésbé a racionális dolgokra koncentrálva kellett volna közelítenem a lényeghez. Na, ebben meg én nem vagyok erős. Pedig gyanítom, hogy ha az ország valaha is ki fog kecmeregni erről a mélypontról, az a magyarok tudományos és műszaki alkotóerejének, kreativításának lesz köszönhető, nem pedig Joe bácsi, Szergej Fjodorovics vagy Csing Kwong könyöradományainak.

Az elmúlt napokban hullámokban tört ránk mindenféle nyavalya a cégnél. Péntekre már olyan állapotban voltunk valamennyien, hogy kérdésessé vált, ki tudunk - e nyitni egyáltalán. A hét közepére én már azt gondoltam, hogy kifelé megyek az influenzából, de aztán ismét visszaestem. A pénteki napot még csak kihúztam, pláne látva a többiek még göthösebb állapotát, de  szombati fél nap már nagyon nem esett jól. Nórival ketten tartottuk a frontot, aki nagyon oda volt, folyamatosan fújta az orrát, csurgott a könnye, a szeme környéke begyulladt, szóval tipikusan ágyban fekvő beteg szindrómákat mutatott. Két húzós kuncsaft között lazításképpen létráról leszereltem a mögöttem levő ablak redőnytokjának belsejét, mert a vad északi szél annyira átfújt rajta, hogy lobogott a függöny, és erősen éreztük a hideg huzatot, nameg fáztunk, hiába jártak a konvektorok. Ennek az ócska épületnek ez az egyik specialitása, hogy minden nyílászáró rossz, ezek a redőnytokok pedig semmiféle hőszigetelést nem jelentenek. Annyit tudtunk tenni, hogy a tok belsejét a redőny hengere mellett (ami már totálkáros) betömítettük szivaccsal és hungarocellel. Megszűnt a szél fütyülése idebent, és kicsit javult a hőérzet is, de még mindig elmondhatjuk, hogy nagyon rossz a fűtés hatásfoka. Emiatt van az, hogy horribilis gázszámláink ellenére is fázunk, és könnyen megfázunk. Az az önkormányzattól bérelt épületünk konstrukciója gyalázatosan rossz. A rendbetétele valószínűleg többe kerülne, mint egy új épület felhúzása. De ahogy feri legújabb "adócsökkentési csomagját" megnéztem, nem is kell gondolkodnunk egyik megoldáson sem.

Otthon azért valamivel könnyebb befűteni, és jól betakarózva kibírható a zima így betegen is. Csak ugye akkor kevésbé folyik a termelés :) Próbálkoztam hazavinni melót a notebookra, csak az a baj, hogy valami mindig kellene, ami itt fent van a cégnél. Az igazi egy nagy teljesítményű WLAN kapcsolat lenne, amivel az itteni rendszert elérném otthonról is. Bár, akkor is fel kéne ide mászni bekapcsolni a gépeket, utána pedig lekapcsolni. Meg a munka egy része csak, ami a számítógépekhez köthető. Szóval ez is csak részmegoldás lenne. Valaki egyszer hülyeségből javasolta, hogy ha állandóan itt dolgozom, akkor miért nem költözöm ide? Viccnek is elég rossz.

Amúgy a hétvége árlisták átszerkesztésével, a céges számítógépes rendszer tuningolásával, adatmentéssel, hírlevél írással, meg egyéb hasonló improduktív, de szükséges melókkal telt. A közérzetem nem sokkal jobb, de talán lázam már nincs.

Emlékszem, egy őrült hétfői nap volt. Valószínűleg valamilyen front jött, meg voltak zavarodva a kuncsaftok, csörgött az összes telefon, már délelőtt elegem volt az egészből. Amikor tíz óra körül hazaszaladtam, hogy a konyhában kiteregessem a mosógépből kiszedett ruhákat, furcsa meglepetés ért. Épp beléptem a konyhaajtón, amikor nagy pendüléssel elpattant az egyik ruhaszárításra kifeszített drót. Alig ocsúdtam fel a csodálkozástól, amikor követte egy másik is. Ezeket legalább 15 éve, anyám halála óta nem piszkálta senki, fogóval szorosan összetekerve a végükön, kampós szegbe akasztva tették a dolgukat. Sokat nem álmélkodtam, mert sietnem kellett vissza. Felraktam ismét a drótokat, a végüket visszatekertem. Nem volt egyszerű, kemények voltak. Földobáltam rájuk a ruhákat, és igykeztem vissza. Kilépve az ajtón előszedtem a telefonomat, hogy felhívom Lacit, elmondom neki ezt a fura esetet, aztán meggondoltam magam. Hétfő délelőtt náluk is rumli van, gondoltam, este szokás szerint megbeszélhetjük a dolgokat telefonon vagy skypeon, úgyis akartam tőle egy pár elektronikai dologban informálódni.

Ő ekkor már nem élt. Hajnalban lett rosszul, és úgy halt meg Budapest közepén, emberekkel körbevéve, hogy az máig is hihetetlen számomra. A keresése, a kikapcsolt mobilja, az eltűnt pénze, a nyitva hagyott autója, a nagy késéssel már hiába kiérkező mentők, meg az összes kapcsolódó emlék még mindig feldolgozatlanul dörömböl az agyamban. Aznap akkora pofont kaptam Istentől, amitől sokáig teljesen süket és béna lettem, és még most, három év után is cseng tőle a fülem. Korábban már eltemettem anyámat és apámat, de bátyám elvesztésével nem tudtam mit kezdeni. Az a mondat, hogy "Laci meghalt", értelmes szavakból tevődött össze, de az agyam nem bírta a tartalmát megfejteni. Hirtelen rádöbbentem, hogy teljesen egyedül maradtam, mintha a messzi világűrben csak saját ostoba gondolataimmal összezárva kellene maradék életemet leélni. A vígasztalni próbáló rokonokkal, barátokkal sokszor bunkón viselkedtem, azt hiszem, elment az önkontrollom. Furcsa testi és lelki tünetek jelentkeztek rajtam, megöregedtem. Megváltozott a lakás tulajdoni státusza, kis híján borult a cég, és hogy még fájdalmasabb legyen a gyászolóknak, jött az öszödi beszéd, majd a máig tartó felfordulás.

De nicsak, bátyám elvesztése kapcsán magamról sopánkodok. Laciról kéne ejteni pár szót. Csendben húzta az igát, és nem bírta a szíve. Rettenetesen sok terhet húzott. Néha fellázadt, aztán húzta tovább. A szüleink arra tanítottak bennünket, hogy ahova a sors, vagy Isten keze vezérel, ott próbáljuk megállni a helyünket. Neki is alkalma lett volna néhányszor, hogy lerakjon a rettentő súlyokból valamit, és váltson, de a lelkiismerete nem engedte. Ma ezt korszerűtlen, merev gondolkodásmódnak nevezik. Pedig igen kiváló mérnöki képességekkel rendelkezett. Az elmélet mellett a gyakorlatban is verhetetlen volt. Mindent meg tudott csinálni. Pontosan, precízen és szépen dolgozott. Föl lehetett bosszantani a trehány munkával és a rendetlenséggel. A hülye kérdésekre is értelmes válaszokat adott. Talán ez miatt hiányzik valamennyiünknek a leginkább. Nagyon sokan voltunk, akik szakmai, vagy egyéb kérdésekkel nyaggattuk, tudva, hogy mindenre van neki működő megoldás a fejében. A tragédia előtti utolsó beszélgetésünk során nagyon nagy fáradtságról panaszkodott. A rá nehezedő stresszt már nem volt képes kezelni, nem bírta kipihenni a szellemi fáradtságot. Szétdarálta magát a taposómalomban. Mi, akik láttuk és érzékeltük a tarthattalan helyzetet, ahelyett, hogy kirángattuk volna ebből, még több koloncot akasztottunk rá. Ez persze már a kései tudás idétlen bölcsessége.

Amikor Borikát, Ágit, Bencét meg a pici Hunort látom, az jár az eszemben, hogy Laci szellemében kellene támogatnom, segítenem őket. Csakhogy én sohasem voltam olyan erős, sohasem láttam a dolgokat annyira tisztán, mint ő. De talán egyszer eljön még az a nap, amikor az ég felé nézve, mosolyogva azt mondhatom neki, hogy "Igen, Laci, megoldottam!". Mindig örült annak, hogyha valamilyen munkát jól sikerült elvégeznem.

A válság egyik tuti biztos jele, hogy bevadultak a nagykereskedelmi és képviseleti cégek. A legtöbben - tisztelet a kivételnek - ugyanolyan kapkodó és átgondolatlan intézkedésekkel próbálnak tüzet oltani, mint a kormány. Saját forráshiányukat nem a tartalékaikból kísérlik meg előteremteni, merthogy általában nincs is tartalékuk, hanem megpróbálják a kisker cégekre átterhelni, amennyire csak lehet.  Így újabb koloncot akasztanak a nyakunkba, és ettől érdekes módon nem fogunk gyorsabban versenyt futni, mint ahogy ők azt hiszik.

Mi is a gyakorlat? Amikor szorít a cipő, akkor mindig előhozakodnak a különféle márkakereskedői és csomagajánlataikkal. Amik jól hangzanak, de többnyire setét csapdákat rejtenek. Azt mondják, ahhoz, hogy jó kondíciókkal és a versenytársainknál kedvezőbb árakkal tudjuk árulni a termékeiket, be kell vállalnunk az általuk összeállított "márkakereskedői" csomagokat, vagy ki hogy nevezi ezeket a szortimenteket. A filozófia az ő részükről tiszta: ahhoz, hogy egy cég márkakereskedőjeként megjelenjünk, készleten kell tartanunk az ő termékeiknek egy reprezentatív készletét. Igen ám, de ahhoz se kell túl nagy fantázia, hogy rájöjjünk, Bagodon, Budapesten és Manhattanben nem ugyanazok a vásárlói igények, és nem ugynaz a kereskedői háttér sem. Összehasonlításul: pár évvel ezelőtt Magyarország teljes hangszerforgalma akkora volt, mint egyetlen amerikai szakáruházé.

De az igazi csapda még odébb van. Mi körülbelül 70 - 80 nagykerrel vagyunk állandó kapcsolatban, meg jópárral érintőlegesen. Ha ezek közül 15-20 előáll a szortimentes igényével, akkor pillanatok alatt elvertünk 10-20 millió forintot olyan árura, ami őszerintük kell a vevőinknek. Arra ezek után már persze nem lesz tőkénk, hogy azt is beszerezzük, amire valóban szükségük volna. 

Így aztán maradunk a különleges képviseleti kondíciók helyett az általános kondícióknál, de azokon meg annyira alacsony az árrés, hogy alig bírjuk kizzadni ferinek a havi adókat és járulékokat belőle. Tehát, ha lenne sok pénzünk, akkor termelhetnénk belőle sok pénzt. Ha nincs sok pénzünk, akkor nem is fogunk értelmes profitot termelni. A 22-es csapdája.

Tavaly év vége felé már kezdtem kicsit derülátóbb lenni, mert végre folyamatosan növekedett a forgalmunk. Aztán valami mindig beletojik a palacsintába. Most ez a válságos játék. Egy biztos. Nagyon óvatos kereskedelempolitikát kell folytatnunk, rettenetesen megfogva minden fillért, odafigyelve minden lehetséges takarékosságra, és az eddigieknél is tudatosabban előrekalkulálnunk minden lépésünk előtt a várható hatásokat.

Aztán dolgozhatunk ismét látástól mikulásig, amíg ki nem purcanunk.