Így hívta mindenki a faluban. Anyámat tisztelet és szeretet övezte, gyakran keresték meg tanítványai, és általában a falubeliek, szomszéd falvak lakói is ügyes - bajos dolgaikkal még nyugdíjas korában is. Anyám mindenkinek segített: németet fordított, egészségügyi dolgokban adott tanácsokat, gyerekeket korrepetált. Sokan emlegetik régi tanítványai közül, hogy mindig a kicsúfolt, gyámoltalan gyerekeket védte az erőszakoskodó, nagyszájú társaik ellenében. Aktív tanár korában hosszú ideig vezette a faluban a színjátszókört, kézimunka tanfolyamot szervezett, meg számtalan érdekes dolgot, ami mai eszemmel alig fogható föl, hogy miként tudta a nap 24 óráját ennyi felé osztani.
Mert ugyanakkor mindig azt hangsúlyozta, hogy számára a legeslegelső a család, és valóban mindig ennek rendelt alá mindent. Utolsó pillanatáig a mi sorsunk és szeme fényeinek, unokáinak sorsa érdekelte csak. Minden gondolata körülöttünk forgott, hatalmas segítő erejét Istenbe vetett hite, imádságai táplálták.
Amikor elment, az arra volt példa, hogy mennyire bizonyos emberek sorsától függ minden. Azt szokták mondani, hogy senki sem pótolhatatlan. Szerintem igenis vannak pótolhatatlan emberek. Ő csendben a háttérből tette csak a dolgát, de amikor ez a szerény tevékenység megszakadt, hirtelen hegyek dőltek össze, és megtapasztalhattuk a "nélküle" érzés nyomorúságát. Apámon alig pár hónapon belül eluralkodott súlyos betegsége, én kétségbeesetten próbáltam vigighurcolászni őt a már akkor is roskadozó magyar egészségügyön. Gyógyulást nem találtunk, csak elmondhatatlan kínokat, amiket részben ő élt át, részben én, látva a sorsát. Egy év sem telt el, és rádöbbentem, hogy minden megtakarított pénzem orvosok és ápolónők zsebébe ment, de sajnos hiába. Közben a munka is háttérbe szorult, a számítástechnikai KFT - t nyomtalanul kirobbantották alólunk. Barátaim sorra elmaradoztak, barátnőm egy szép napon vidámabb és kevésbé stresszes fickót talált magának. Kezdődött a zuhanás, melynek stációit nem lehet elmondani. Egyetlen ember érette csak meg, hogy pontosan min is megyek át, Laci. De ez a megértés neki sem tett jót. Azóta megtanultam, hogy az emberek két nagy csoportba oszthatók. Az egyik rész, aki már megért hasonló személyes tragédiákat, a másik, akik még nem. Utóbbiak azért nem foghatnak fel bizonyos dolgokat, mert még nincs meg hozzá a képességük. De sajnos bármelyik pillanatban átkerülhetnek a másik táborba ők is. Nem várhatunk hát együttérzést azoktól akik nem tapasztalták még meg ezt a rettenetes átmenetet. Sőt, az ember gyakran akkor kapja a legfájóbb pofonokat, amikor gyászában elbújna a világ elől, vagy első bátortalan lépéseit teszi egy "Nélküle létező" világban.
Isten áldja meg azokat, akik az elmúlt nehéz időkben segítettek fölállni, elviselni az azóta bekövetkezett újabb fájdalmas veszteségeket.
Anyám 15 éve, 1994. március 29 - én ment el az Ő országába. Álmaimban gyakran süt - főz valami finomat, jótanácsokkal lát el, arra kér, vigyázzak magamra.
