Emlékszem, egy őrült hétfői nap volt. Valószínűleg valamilyen front jött, meg voltak zavarodva a kuncsaftok, csörgött az összes telefon, már délelőtt elegem volt az egészből. Amikor tíz óra körül hazaszaladtam, hogy a konyhában kiteregessem a mosógépből kiszedett ruhákat, furcsa meglepetés ért. Épp beléptem a konyhaajtón, amikor nagy pendüléssel elpattant az egyik ruhaszárításra kifeszített drót. Alig ocsúdtam fel a csodálkozástól, amikor követte egy másik is. Ezeket legalább 15 éve, anyám halála óta nem piszkálta senki, fogóval szorosan összetekerve a végükön, kampós szegbe akasztva tették a dolgukat. Sokat nem álmélkodtam, mert sietnem kellett vissza. Felraktam ismét a drótokat, a végüket visszatekertem. Nem volt egyszerű, kemények voltak. Földobáltam rájuk a ruhákat, és igykeztem vissza. Kilépve az ajtón előszedtem a telefonomat, hogy felhívom Lacit, elmondom neki ezt a fura esetet, aztán meggondoltam magam. Hétfő délelőtt náluk is rumli van, gondoltam, este szokás szerint megbeszélhetjük a dolgokat telefonon vagy skypeon, úgyis akartam tőle egy pár elektronikai dologban informálódni.
Ő ekkor már nem élt. Hajnalban lett rosszul, és úgy halt meg Budapest közepén, emberekkel körbevéve, hogy az máig is hihetetlen számomra. A keresése, a kikapcsolt mobilja, az eltűnt pénze, a nyitva hagyott autója, a nagy késéssel már hiába kiérkező mentők, meg az összes kapcsolódó emlék még mindig feldolgozatlanul dörömböl az agyamban. Aznap akkora pofont kaptam Istentől, amitől sokáig teljesen süket és béna lettem, és még most, három év után is cseng tőle a fülem. Korábban már eltemettem anyámat és apámat, de bátyám elvesztésével nem tudtam mit kezdeni. Az a mondat, hogy "Laci meghalt", értelmes szavakból tevődött össze, de az agyam nem bírta a tartalmát megfejteni. Hirtelen rádöbbentem, hogy teljesen egyedül maradtam, mintha a messzi világűrben csak saját ostoba gondolataimmal összezárva kellene maradék életemet leélni. A vígasztalni próbáló rokonokkal, barátokkal sokszor bunkón viselkedtem, azt hiszem, elment az önkontrollom. Furcsa testi és lelki tünetek jelentkeztek rajtam, megöregedtem. Megváltozott a lakás tulajdoni státusza, kis híján borult a cég, és hogy még fájdalmasabb legyen a gyászolóknak, jött az öszödi beszéd, majd a máig tartó felfordulás.
De nicsak, bátyám elvesztése kapcsán magamról sopánkodok. Laciról kéne ejteni pár szót. Csendben húzta az igát, és nem bírta a szíve. Rettenetesen sok terhet húzott. Néha fellázadt, aztán húzta tovább. A szüleink arra tanítottak bennünket, hogy ahova a sors, vagy Isten keze vezérel, ott próbáljuk megállni a helyünket. Neki is alkalma lett volna néhányszor, hogy lerakjon a rettentő súlyokból valamit, és váltson, de a lelkiismerete nem engedte. Ma ezt korszerűtlen, merev gondolkodásmódnak nevezik. Pedig igen kiváló mérnöki képességekkel rendelkezett. Az elmélet mellett a gyakorlatban is verhetetlen volt. Mindent meg tudott csinálni. Pontosan, precízen és szépen dolgozott. Föl lehetett bosszantani a trehány munkával és a rendetlenséggel. A hülye kérdésekre is értelmes válaszokat adott. Talán ez miatt hiányzik valamennyiünknek a leginkább. Nagyon sokan voltunk, akik szakmai, vagy egyéb kérdésekkel nyaggattuk, tudva, hogy mindenre van neki működő megoldás a fejében. A tragédia előtti utolsó beszélgetésünk során nagyon nagy fáradtságról panaszkodott. A rá nehezedő stresszt már nem volt képes kezelni, nem bírta kipihenni a szellemi fáradtságot. Szétdarálta magát a taposómalomban. Mi, akik láttuk és érzékeltük a tarthattalan helyzetet, ahelyett, hogy kirángattuk volna ebből, még több koloncot akasztottunk rá. Ez persze már a kései tudás idétlen bölcsessége.
Amikor Borikát, Ágit, Bencét meg a pici Hunort látom, az jár az eszemben, hogy Laci szellemében kellene támogatnom, segítenem őket. Csakhogy én sohasem voltam olyan erős, sohasem láttam a dolgokat annyira tisztán, mint ő. De talán egyszer eljön még az a nap, amikor az ég felé nézve, mosolyogva azt mondhatom neki, hogy "Igen, Laci, megoldottam!". Mindig örült annak, hogyha valamilyen munkát jól sikerült elvégeznem.
