Ma délutánra azt terveztem, hogy meglátogatom egy régi ismerősömet Bajánsenyén, akivel egy üzleti ügyet kellene átbeszélni. Az illető egy panzióban dolgozik, és próbáltam hívni a mobilján, de tudtam, hogy nem mindig lehet elérni, mert rossz ott a térerő. Sose tudtam megfejteni, miért arra a szolgáltatóra fizet elő, amelyik a legkevésbé használható ott, de mindegy, legyen az az ő titka. Az őrségi turné után terveztem, hogy bemegyek Magdi nénémékhez egy kis beszélgetésre, mert már rég nem jártam náluk.
Mivel ragyogó szép idő volt, fogtam a fényképezőgépet is, és kicsit eltérültem itt - ott, hiszen az Őrség mindig csodálatos. Bár azt tudni kell, hogy ahhoz, hogy megadja magát ez a táj, le kell egy kicsit lassulnunk hozzá, nem lehet tehát csak úgy átrobogva csodálni, de az se jó, hogy az ember megáll, kattint kettőt, aztán tovább megy. Itt bizony le kell ülni, ácsorogni kell, nézegelődni, netán beszélgetni emberekkel, napokat vagy heteket eltölteni, akkor jön rá az ember a táj ízére. Azzal tisztában voltam, hogy erre most nem lesz időm, de azért bekanyarodtam az ismerős helyekre, onnan meg más falvakba, erdőkbe vitt az utam. Eszembe jutott, hogy a rendszerváltás óta nem jártam Apátistvánfalva és Kétvölgy felé. Korábban a határsáv miatt ezek nagyon elzárt települések voltak, és csak azóta lehet őket földi halandóknak megközelíteni, mióta lehullt a vasfüggöny. Emlékeztem arra, hogy Kétvölgy csodálatos fekvésű falu, és azt gondoltam, készítek ott pár képet, mielőtt visszafordulok Őriszentpéter felé.
A kép sajnos egyáltalán nem adja át a hely egészen meseszerű hangulatát. Meredek szerpentin, egy kicsit hasonló Bálványoshoz, de ez olyan, mintha kívül lenne az ismert Világegyetemen. Térben, vagy időben, vagy mindkettőben. Már az odavezető út is elég kalandos. Az Őrségben gyakran közlekedik az ember olyan utakon, melyeken félre kell húzódni, ha nagy ritkán szemből is jönnek, mert két autónak keskeny a szélessége.
A képen látható út akár sztrádának is nevezhető, ezen két személykocsi simán elfér egymás mellett, és csak helyenként vannak rajta hatalmas kátyúk. Ági egyébként ismeri képen látható helyet, pici korában egyik kedvenc szamócázó helye volt :)
Kétvölgy felé haladva azonban egyre szűkült az út, lassan már összehajoltak fent a fák, és ha jött valami szemből, akkor meg kellett állni egyikünknek, lehúzódva, fél kerékkel az árokban. Az viszont meglepett, hogy mekkora a forgalom. Azon spekuláltam, hogy ennyi locsolkodó járhat erre? Elvégre húsvét hétfő van. Aztán a faluból visszajövet nem balra fordítottam a kormányt, hanem jobbra, mivelhogy arra nagyon frissen aszfaltozott, kétsávos és kiváló út vezetett. A térképen nem volt semmi, gondoltam tehát, megnézem, hogy hova vezet. Pár kilométer múlva egy határátkelőnél találtam magam. EU átkelő lévén tök üres volt, sehol senki. De elég fura látvány volt a sűrű sötét erdő mélyén a néptelen határátkelő. Elkezdtem gondolkozni. Ha az út ilyen jó a másik oldalon is, akkor érdemesebb átmenni Szlovéniába, hiszen akkor nagyon gyorsan visszajutok Bajánsenyére, és nem kell ezen a rettenetes úton visszaaraszolgatnom Őriszentpéterig. Egy kicsit kedvemet szegtem, hogy nem volt nálam útlevél, valamiért kiraktam az autóstáskámból. Persze ha nincs gond, úgyse állítanak meg. Kis gondom volt, mert a határátkelőnél szétakadt a világításkapcsoló a Skodán (miért ne pont most?), de némi barkácsolással összehoztam, hogy égjen a tompított, mert az Szlovéniában is kell. Aztán átzúztam a határon, de jókedvem gyorsan lelohadt, mert a kétsávos frankó út ott is pár száz méter múlva összeszűkült, majd még jobban összeszűkült, aztán egész keskénnyé vált, igaz, kátyúkat nem építettek bele, mint Magyarországon szokás. Ellenben úgy tűnik, a szlovén útfenntartók a mellékutakra nme raknak útjelző táblákat, se elsőbbségadásról, se másról nem tudsz semmit, csak mész a vakvilágba. Nagyon sajnáltam, hogy nincs GPS-em, most igazán jó hasznát vettem volna. Az autóban levő Magyarország autótérképen elvileg rajta volt a terület, de a térképnek semmi köze nem volt a valósághoz. Az átkelő sem volt rajta. A mobilomra rátelepítettem régebben Google Map - et, de itt a mobil internet roaming horribilis összegbe kerül, így mentem inkább a Nap állására hagyatkozve, érzéssel. Amíg el nem értem egy baromi meredek lejtőre. Szokás szerint motorfékkel ereszkedtem a keskeny úton, de a kanyarokban így is erősen kellett fékezni. Aminek aztán meg is lett az eredménye. Ahogy leértem a völgybe, becsatlakozott ez az út egy másik, hasonlóan keskeny, ám egészen forgalmas útra. Ott kicsit tempósabban kellett volna mennem, hogy a szlovén polgárok le ne toljanak, de az autó nem nagyon ment. Gondoltam, hogy baj van, de nem tudtam leállni, mert sok kilométeren keresztül egy keskeny, de magas töltésen futott az út, leállni lehetetlen volt. Már nagyon büdös ferodol szag volt a kocsiban, amikor végre egy kanyarban ki tudtam állni egy erdei mellékút betorkolásánál. Gyanúm beigazolódott. A jobb első kerék fékje izzott, rettentő büdös füstöt árasztott. Mást nem tehettem, megvártam, míg kihűl. Ráadásul megláttam egy közeledő "Policija" feliratú autót. Na, gondoltam, ha ezek elkezdenek engem vegzálni, kiderül, hogy se útlevél, se új, EU konform személyi igazolvány nincs nálam, hamar egy őrszobára kerülhetek. Kínomban a térképpel a fékből feltörő füstöt leppöltem a térképpel, és vigyorogtam rájuk. Lassítottak, aztán tovább mentek. Biztos fontosabb dolguk is volt. Vártam, míg a kerékagy lehűlt, és lassan elindultam, sacc/kb Magyarország felé. Jó negyed óra múlva elértem egy rendes utat, amin már csíkok is voltak, és elindultam északkelet felé rajta. Úgy gondolom, a másik irány az Adria felé vezet, de ezzel a nyamvadt autóval azt nem kockáztattam volna meg. Ösztönöm jó irányba vitt, ezen az úton már voltak közlekedési táblák, útjelzések, így aztán hamarosan rátértem arra az útra, amelyen már párszor hazatértünk Olaszországból vagy Horvátországból. Azért továbbra is óvatosan vezettem, időnként kinyomtam a kuplungot, és ha úgy gondoltam, hogy a kocsi nem gurul lazán, akkor inkább félreálltam, és megtapogattam a kerékagyat. De szerencsére langyosnál jobban nem melegedett már fel.
Mire Bajánsenyére értem, a barátom valahova eltűnt, gondolom, nem bírta cérnával. Ajtó zárva, mobil ugyanúgy nem elérhető. Na, ezen már nem is bánkódtam különösebben, mert vele valahogyan azért majd össze tudunk jönni. Az jobban idegesít, hogy most megint autószerelő következik, nem csekély pénz kidobással, de hát a járgány fékjének kifogástalannak kell lennie, nincs mese. Végezetül azért még iderakok egy agárkosboros képet. Erről annyit kell tudni, hogy Hegyhátszentjakabon egy hétvégi ház telkén ezerszámra nyílnak ezek a vad orchidea félék. Felénk még most kezdenek majd virágozni.
Aztán tényleg legutoljára beteszek még egy képet az éledező Vadása tóról. Amikor erre járok, mindig eszembe jutnak a régi nagy kirándulások Lacival, Borikával, Ágival és Bencével. Talán még lesz arra mód, hogy Hunornak és Rékának is megmutassuk majd ezt az érdekes tájat.
