Nem voltam sehol, de itthon sem :). Végetért az országos zeneiskolai szintetizátor verseny. Az elmúlt hét teljes egészében az előkészületekkel, illetve magával a versennyel telt. Az utóbbi három napban pedig lent voltunk Gyurival Kanizsán, csak aludni jártunk haza. No, az alvásból sem túl sok jutott.
De a lényeg, hogy lezajlott a verseny, és mindenki elismeréssel szólt a munkánkról. A mi feladatunk a rendezvény hangosítása volt. A cégünk nem foglalkozik hangosítással, mégis minket kértek meg. A felkérés oka egyrészt az volt, hogy évtizedek óta benne vagyunk az iskolák elektronikus zenei eszközökkel való ellátásában, másrészt pedig a kanizsai zeneiskolával igen régi és igen hatékony együttműködésben dolgozunk. Ezért amikor az igazgató megkérdezte, vállaljuk - e a feladatot, nem sokat hezitáltam. Róla tudni kell, hogy nagyon rátermett szervező. Gondolom, emiatt is esett rájuk a minisztérium választása, mert közismert, hogy zenepedagógusként és szervezőként is ott van a topon. Tudtuk, hogy a rendezés professzionális lesz, és azt is tudtuk, hogy tőlünk is professzionális munkát várnak. Szóval ez nem az a "jó van na, emegyünk aztá megóggyuk a hangot" hangosítás, hanem sokkal több volt. A versenyző gyerekek hónapokon vagy éveken át készültek erre a megmérettetésre, elkísérték őket a szülők és a tanárok az ország számos zeneiskolájából. Az iskolák szempontjából sem volt mellékes az eredmény, mert manapság a művészeti iskolák minősítése pénz kérdés, sőt, bezárás is lehet egy gyengén teljesítő iskola "büntetése".
Gyurival tehát nagyon alaposan felkészültünk. Már egy hónappal korábban helyszíni felmérést készítettünk, átbeszéltük a dolgokat a szaktanárokkal, terveket készítettünk, anyaglistákat, tervrajzokat és idődiagramokat szerkesztettünk. Beszereztük a szükséges eszközöket, megszerveztük azok eljuttatását hozzánk. A terveket persze többször át kellett dolgozni, mert a koncepció vagy a résztvevők listája töbször átalakult. A sokadszori lista átdolgozások után még összekészítettünk pár "ezekre ugyan nem lesz szükség, de hátha mégis kellenek" jeligéjű cuccot. A végén természetesen szinte minden kellett azokból is :).
Aki volt már koncerten, biztos nézegette már a sokféle villogó fényű kütyük mögött üldögélő technikusokat, akik látszólag semmit sem csinálnak, a zene szól magától. Aki viszont egy kicsit is belülről ismeri ezt a világot, azzal is tisztában van, hogy egy másfél órás koncert közvetlen előkészületei is legalább fél napig tartanak, a koncert alatt pedig óriási figyelmet és koncentrációt igényel a hangtechnikusoktól, hogy minden akkor és úgy működjön, amikor és ahogy kell.
Nekünk azért volt nehéz feladatunk, mert ismeretlen emberek előre nem ismert produkcióval léptek fel sorban, és nekünk pillanatok alatt kellett alkalmazkodni. Beállásra csak másodpercek maradtak, de ezt se úgy tessék elképzelni, mint egy profi zenésszel történő beállást, hiszen a szereplők gyerekek voltak, legtöbben nulla színpadi rutinnal, annál nagyobb lámpalázzal. A legtöbbjük azért gyorsan megértette, hogy miről is van szó, és mi is igyekeztünk oldani a feszültséget bennük. Ráadásul nekünk négy felé kellett keverni, mert a fő hangon kívül mi adtuk be a monitort, rögzítettük az összes műsorszámot a tévének, és még a házi rendszer felé is adtunk ki jelet.
A megterhelés tehát nagy volt, a végére ki is döglöttünk, mint a kutyák. Azonban volt több pozitív vonzata is a rendezvénynek. A legfontosabb talán az volt, hogy a gyerekek produkciói nagyon komoly zenei felkészültséget mutattak. Néha annyira belefeledkeztem az előadásba, hogy majdnem megfeledkeztem a teendőkről. Másrészt a zeneiskola tanárai, akik valamennyien részt vettek a rendezésben, rendkívül jó csapatot alkotnak. Öröm volt velük dolgozni. Folyamatosan elláttak bennünket kávéval, üdítővel, pogácsával. Ja, és ha már a kajánál tartunk, a rendezők gondoskodtak ebédről és vacsoráról a helyszínen levő étteremben. A menü nagyon finom és bőséges, a pincérek figyelmesek és szakszerűek voltak, a tálalás is nagyon gusztusos volt. Aki Kanizsán megéhezik, annak jó szívvel ajánlom a Régimozi éttermet.
A háromnapos meló után következett persze az egész fénypontja, a leszerelés és elcsomagolás, autókba pakolás. Aztán hazafelé vezetve az autóban koszosan, büdösen, tompa aggyal már azon gondolkoztam, hogy miként szedjük elő az egy hete elodázott feladatokat, beszélünk meg időpontokat az ügyfelekkel, mi lesz a heti menetrend. Meg hogy milyen jól esne most, ha valaki otthon várna, esetleg megkérdezné, hogy milyen volt az egész, örülne, hogy jól sikerült, megkérdezné, nem kérek - e valami kaját? De hazaérve csak a hajnalban itt hagyott rendetlenség várt, a spájzban a nem túl szimpatikus konzervek sora, meg a maradék kenyér. Ilyenkor mindig azon töprengek, hogy vajon a szinglik mit élveznek a szingli létben? Mert hogy én utálom ezt, az biztos. De tudjuk, fejlődni kell a korral. Majd megpróbálok én is :)
