Ma reggel úgy keltem fel, hogy a lázam már mintha lejjebb ment volna, de a torkomban a szúró fájdalom nem nagyon enyhült. Jól van, gondoltam magamban, nem baj, valahogy csak kihúzom a napot, legfeljebb nem beszélek. Merthogy a torkomból krákogva kitörő szavakat rettentő fájdalom kíséri.

Ezzel szemben a mai napon mást se csináltam, reggeltől estig beszélnem kellett. Rengeteg kuncsaft jött, akik persze nem vettek semmit, de előadást óhajtottak tőlem a legkülönbözőbb témákban. Néha egyszerre többen is. Közben pihenésképpen millió telefont is a kezembe nyomtak. Eszembejutott anyukám, aki tanítás után többször jött haza úgy az iskolából, hogy teljesen elment a hangja. Mostanra, este 11 óra körül úgy érzem, mintha fűrészporos smirklit vacsoráztam volna és kénsavat kortyolgattam volna hozzá.

Tök jó, hogy az emaileket nem élőszóval kell elmondani, és a skype-on is sok mindent meg tudtam beszélni billentyűzetről. Ha holnap is ilyen frankón érzem magam, akkor felszerelek magamra egy kijelzőt, aztán olvassátok, de én meg nem mukkanok! Vagy beszerzek egy olyan beszédszintetizátort, mint amilyent Stephen Hawking is használ. Hátha hozzáadják bónuszként a professzor fizikai és matematikai tudását és lángelméjét is.