Ma reggel borotválkozás meg a reggeli magamba hajigálása közepette a rádiót hallgattam. Arról beszéltek, hogy Magyarországon az utóbbi években siralmas szintre esett a természettudományi képzés színvonala a középiskolákban. Szó volt az érettségizők kriminális matematikai, biológiai tudásáról, és említették, hogy az orvostudományi egyetemeken kényszerűségből először megtanítják a hallgatóknak a középiskolai kémia anyagot, mert különben képtelenség a biokémiába belekezdeni. Anélkül meg lehet ugye valaki jó bróker, vagy marketingmenedzser, nem beszélve a "key account manager" nevű foglalkozásról, de orvos sajnos nem lehet.

Egyetemi körökben maradt ismerőseim egybehangzóan azt mesélték, hogy vagy röhögőgörcsöt kapnék, vagy sírva fakadnék, ha látnám, hogy milyen hallgatókkal kell foglalkozniuk természettudományi vagy műszaki jellegű felsőoktatási intézményekben. Tisztelet persze a kevés kivételnek, de úgy tűnik, ők nagyon kevesen vannak. Vagyis azok az emberkék, akik nem azért próbálnak elvégezni egy egyetemet, vagy főiskolát, mert snassz "papír" nélkül lenni, hanem azért, mert elhivatottságot éreznek egy pálya iránt. De vajon hogyan is alakulhat ki a középiskolában érdeklődés valakiben a természettudományok iránt, ha folymatosan romlik a képzés színvonala? Nehéz erről immáron kívülállóként beszélni, hiszen manapság jobban belelátok a zeneoktatás problémáiba, mint a természettudományok tanításának kérdéseibe. 

Nekem fokozottan "nehéz" volt a helyzetem. Édesanyám biológia - földrajz - kémia szakos tanárként egészen pici gyerekkorunktól fogva beavatott bennünket a tudományokba, és megmutatta a természet szépségeit. Édesapám pedig a villanyos dolgokkal kábított el bennünket. Sokszor együtt próbálták ki otthon a kísérleteket, amiket másnap anyukám az iskolában akart a gyerekek előtt bemutatni. De bejáratosak voltunk az iskolai szertárba is, persze ott nem engedték meg, hogy ész nélkül csináljunk bármit is. Nameg otthon apám kis műhelye, ahol a rádiókat javította, és ahonnan később bátyámmal kitúrtuk szegényt, mert nekünk is annyi dolgunk akadt ott. Aztán a rengeteg könyv. Nagyon sok regényt is olvastunk, de a lakás tele volt szakkönyvekkel, szaklapokkal is, és szüleim szemrebbenés nélkül kezünkbe adtak bármilyen magas szintű könyvet. Úgy gondolták, ha valamit nem értünk, majd úgyis megkérdezzük. Bizony boldog világ volt az. Gyerekkori játékainkat Öveges professzor kísérletei váltották fel, aztán Laci zseniális elektronikai berendezéseket kezdett építeni, én meg összehoztam egy kis vegyi labort suttyomban. Néha a dolgaink keveredtek, de ez senkit sem zavart. Ezekről a sokszor igen mulatságos időkről rengeteget lehetne anekdótázni, de nem ez a lényeg. Korán megtanultuk, hogy a természet végtelenül érdekes, és hogy megéri fáradozni a megismerésén, mert a megtanult dolgokat mind tudjuk hasznosítani a gyakorlatban. Az egészet marha jó szórakozásnak tartottuk, és amikor pályát kellett választani, az igazi kérdés csak az volt, hogy a sok érdekes dolog közül melyikre startoljunk rá. Akkor persze már arra bíztattak bennünket, hogy olyan pályát válasszunk, amiből meg is lehet élni. Nekem a vegyészmérnökség nagyon tetszett, mert a gyakorlati munka, a kísérletezés mindig is vonzott, és akkoriban a vegyészet magas színvonalon ment az országban, több irányba is ki lehetett bontakozni. Hogy aztán hogyan züllött le a világhírű magyar vegyipar, miként foszlott szét a gyógyszertechnológia, mint magyar húzóágazat, hogyan léptem meg egy év után vegyipari munkahelyemről, ez már  csúnyább történet. Jól beleillik abba a rendszerbe, aminek keretében a tudás,a szakismeret, a lelkiismeretes munka devalválódik. Minek is képezne az ország nagy tudású fizikusokat, vegyészeket, matematikusokat? Az nagy áldozatot kíván az országtól is, és hosszú, nagyon kemény tanulást a diákoktól. Majd jönnek a fejlődő országok igen jól képzett mérnökei, kutatói és technikusai. A tudás az fejükben és kezükben lesz. Ha tele leszünk pénzzel, akkor majd mi ugráltatjuk őket. Ha nem leszünk tele (erre most nagy esély van), akkor mi leszünk az ő rabszolgáik.

Bátyámék érettségikor ezt választották mottónak: "A tudás hatalom". Talán meg is fordíthatnánk. A tudatlanság szolgaság. Minél kevesebbet tudunk a természetről, annál jobban lehet hülyeségekkel befolyásolni véleményalkotásunkat, és ezt jól tudják a politikusok is. Egy szinten túl a döntéshozók tudatlansága veszélyessé válik. Beszélhetünk az élelmiszerbiztonságról, az atomenergiáról, a globális felmelegedésről, meg persze a természetvédelemről is.

Amikor a gravitációs projekttel kapcsolatban házaltam, azt gondoltam, hogy mivel három mondatban elmondható, egyszerű fizikai kérdés tanulmányozásáról van szó, nagyon egyszerű lesz meggyőzni az "illetékes elvtársakat" a dolog rendkívüli fontosságáról és a benne rejlő gazdasági lehetőségekről. A legtöbbször azonban hamar láttam, hogy beszélgetőtársam már az általános iskolai tananyagnál elveszítette a fonalat, és innentől kezdve feszengővé, értetlenné és gyanakvóvá vált. Lehet, hogy elő kellett volna jönnöm a nagy hatásvadász blabla dumákkal, kevésbé a racionális dolgokra koncentrálva kellett volna közelítenem a lényeghez. Na, ebben meg én nem vagyok erős. Pedig gyanítom, hogy ha az ország valaha is ki fog kecmeregni erről a mélypontról, az a magyarok tudományos és műszaki alkotóerejének, kreativításának lesz köszönhető, nem pedig Joe bácsi, Szergej Fjodorovics vagy Csing Kwong könyöradományainak.