Ha egy amerikai tévés komédiában ennyi egymás után következő baromságot látok, mint ami velünk megtörténik, akkor nagyon gyorsan a távirányító után nyúlok. Azt mondom rá, hogy erőltetett amerikai marhaság. Az élet azonban sokkal különb helyzetek bizarr sorozatát is képes produkálni.
A tegnapi bejegyzésben leírt pályázati anyag leadásával is azért késlekedtem, mert annyi halaszthatatlan meló torlódott össze, hogy pár óra alvással sem tudtam eleget alkotni. Az éjjel fél háromig az anyag jelentős részét összeállítottam ugyan, de túl optimistán mértem fel a maradék melót. A két kolléganőmmel igen intenzív munkálkodással délig nagyon szépen haladtunk. A nagy baj azonban az volt, hogy Karcsit nem tudtam utolérni, pedig a főkönyvi kivonat még hiányzott az egész hacacáréhoz. Ekkor kicsit lelassítottunk, mert lemondtam a mai beadásról. Ebéd közben viszont megtudtam az önkormányzatnál dolgozó asztaltársaimtól, hogy holnap közalkalmazotti nap lesz, semmiféle közintézményben nem lesz ügyfélfogadás. Ekkor nagyon megijedtem, mert a további késlekedés már értelmetlenné tette volna eddigi munkáinkat. Aztán Karcsi rám telefonált, hogy hazafelé tart, és soron kívül elkészíti az anyagunkat, sőt, volt olyan szuper rendes, hogy ki is ugrott vele. Így indokoltnak láttam a Munkaügyi Központtal egy kis egyezkedést. Elvileg 15 óráig volt ügyfélfogadás, de az illetékes hivatal titkárnője volt olyan segítőkész, megígérte, hogy megvár, legalábbis 16 óráig. Negyed négykor kaptuk meg a kivonatot, akkor álltunk neki az utolsó adag fénymásolásának, a beillesztésnek, a beszkennelésnek, végsorszámozásnak, tartalomjegyzéknek, utolsó ellenőrzésnek, CD írásnak. Hála Istennek, hogy a kollégáim ennyire ügyesek és talpraesettek, 15 óra 41 percre összeállt az anyag. Rohanás haza, be az autóba, és kisebb közlekedési szabályszegések (khmmm) árán 15 óra 55 perckor bent lihegtem Egerszegen a megfelelő irodában. Hozzá kell tennem, hogy már a biztonsági őr se nagyon akart beengedni, de azért csak feljutottam, és az utolsó pillanatban sikerült leadni az anyagot.
Hatalmas kő esett le rólam. Lehet persze, hogy nem kapunk pozitív elbírálást, hiszen, mint írtam, nagyon nagy a túljelentkezés. De az ember próbálja megtenni, amit meg lehet. Ha nem próbálkozunk meg minden lehetőséggel, és nem küzdünk meg a céljainkért, akkor álságos dolog sipákolni. Megpróbáltuk, aztán most várakozunk.
Hazaérve gyorsan rázúdultam a felgyülemlett egyéb feladatokra, és tudtam az ügyfelekkel is foglalkozni egy keveset, de fél szememmel az órát lestem, mikor lesz végre 6 óra. Hetek óta ugyanis ma volt az első olyan nap, hogy a menetrendszerű délutáni zuhé elmaradt, és a hatalmasra nőtt dzsindzsának akartam nekiállni a fűnyíróval. Volt azonban egy ügyfelünk, aki csak zárás után lendült bele a beszélgetésbe, és sem szelíden, sem faragatlanabb stílusban nem tudtam tudtára hozni, hogy mi már zárva vagyunk és menni szeretnék. Nórival egyetemben. Számításaim szerint laza másfél - két óra volt Gyuri megérkezéséig, utána pedig a sötétben már nem annyira jó a fűnyírás...
Nos, a lényeg, hogy a srác elég rendesen bepöccent rám. Igaz, hogy egy órán át beszélgetett nekem mindenféle dolgokról, de 6 óra után hozakodott csak elő a tényleges üzleti ügyekkel. Szegény Nórira hagytam, aki még utána jó sokáig itt volt.
Így is a tervezett területnek csak töredékét sikerült lenyírnom, hiába, nagyon megnőtt a gaz. Ellenben megcsípett a nyakamon egy "szakadék", ami nagyon fájdalmasra sikeredett. Nagy fokú műveletlenség, hogy nem tudom ennek a hosszú, vékony testű darázsnak a rendes nevét, de azt tudom, hogy a csípése felér egy lórúgással.
Az elmúlt napok összes kavarását persze lehetetlenség leírni, mert hosszabb elmesélni, mint amennyi idő alatt megtörtént ez a sok esemény. Időm pedig nincs, megyek, és folytatom a melót.
