Amint az eddigiekből is kiderült, nem sok mindenben dúskálok, de látogatható sírokból, ahol a szeretteim nyugszanak, bőségesen el vagyok látva. Ma Egerszegre mentem az apai nagyszüleim és Annus néném sírjához. Utána felszaladtam Magdi nénihez és Feri bácsihoz, akiknél már hónapok óta nem fordultam elő. Mióta az intenzív cirkusz zajlik nálunk a cégnél, azóta a rokonaim és barátaim nem nagyon láttak, legfeljebb futó lépésben Egerszeg főutcáján, vagy autóban.
Hazaérve már csak egy dolog maradt hátra: a bagodi temető, ahol drága szüleim nyugszanak. Délelőtt már kivittem a koszorút, és pár virágot, most pedig mécsesekkel indultam. Gyalog mentem, mert arra számítottam, hogy a parkoló tele lesz. Út közben a régebbi Mindenszentek jutottak eszembe. Miután anyám meghalt, ez az egész teljesen átalakult számomra. Hogy milyen egy számunkra nagyon fontos embernek először kimenni a sírjához Mindenszentekkor, azt csak akkor tudjátok meg, amikor átélitek. Ez azok közé a tapasztalatok közé tartozik, amikről az ember fiatalon botor módon azt gondolja, hogy sohasem fogja átélni. Aztán ahogy egyre nagyobb számban gyászoljuk családtagjaink, barátaink elvesztését, arra is rájövünk, hogy minden ilyen veszteség kiszakít belőlünk kisebb - nagyobb darabkákat. Az ostoba szlogen, miszerint "mindenki pótolható", szerintem a világ legnagyobb baromsága. Minden ember külön világ. A földi létet annál könnyebben tudjuk átvészelni, minél több jó emberrel tudjuk körbevenni magunkat. A szeretetből szőtt burkon hasadás, vagy durva nagy lék keletkezik, amikor valakit elveszítünk. Ilyenkor csak a többiek segíthetnek, hogy lelkünk el ne süllyedjen a mocsárban. Ahogy Máté Péter énekli: "Azért vannak a jóbarátok". Mindig is érdeklődéssel figyeltem azokat az embertársaimat, akik tök frankón megvannak a világban barátok nélkül, akik összes rokonukkal haragban vannak, hideg és racionális döntéseikben nem akadályozza őket csipetnyi érzés sem. Sok sikeres embert ismerek, akikre ráillik ez a jellemzés. A mai világban ez elég jó túlélési technika. Mások számára viszont élhetetlen, és sajnos én is közéjük tartozom. Bár az életem elég magányos és néha közel áll az elviselhetetlenhez, azért elég sok ember szeretetét, barátságát, bizalmát élvezhetem. Nagyjából ez minden, amit fel tudok mutatni. Talán nem is olyan kevés. Csak megélni nem lehet belőle.
Korábban rendszerint Lacival, és családjából valakivel, vagy valakikkel szoktunk kimenni a bagodi temetőbe. Az a tény, hogy erre az egyébként szomorú alkalomra egy - két napra hazajöttek, segített átvészelni a gyász keserűségét. Ilyenkor azért nagy beszélgetések zajlottak, ha tehettünk, kirándultunk, sörözgettünk, élveztük a találkozás ritka örömét.
Épp ezeken a dolgokon spekuláltam, mikor a sok ezer mécses és a hold fényétől kivilágított temető kapujába értem. A parkolóban viszont sötét volt, amikor legnagyobb meglepetésemre egy ismerős hang köszönt rám. Az illető épp a kapun lépett ki, és egy lépéssel később örömmel ismertem fel Balázst. Ezt megszervezni sem lehetett volna jobban! Ágival a sírnál találkoztam. Balázs azért ment vissza a kocsihoz, mert a két gyerkőcöt nem akarták egyedül hagyni. Utána kicsit bejöttek hozzám. Elmondhatatlanul jó volt, hogy nem voltam egyedül a sírnál, és nagyszüleim is örömmel konstatálták odafentről, hogy szeretett unokáik egyike mellettem gyújtogatja a kis lángocskákat.
Utána egy kicsit még otthon beszélgettünk, de hát a váratlan látogatásra nem voltam felkészülve, így nem is tudtam megkínálni őket. Hunor alaposan szemügyre vett mindent. Nagyon nagyot nőtt az utóbbi hónapokban is, mióta nem találkoztunk. Most már beszélget is, és természetesen nyüzsög, mint a sajtkukac. Szerintem nagyon értelmes kis kölyök, és különösen érdekes, hogy mennyire oda van a kis öccséért. Semmiféle testvéri féltékenységet nem látok rajta, épp ellenkezőleg, ott sertepertél mindig Nimród körül, olyan, mintha védené őt. Puszilgatja, gondoskodik a cumijáról, simogatja. Azt gondolom, igazi jó testvérek lesznek, és ennek végtelenül örülök.
